Otthon ülök, és zongorázom. Közben arra gondolok, miért nem vettem meg azt a pianinot 20 ezer forintért. Hülyének is megérte volna. Persze a szállítás iszonyat macerás lenne. Hirtelen el sem tudom képzelni, ahogy a harmadikra, a szűk lépcsőházban vagy a mini liftben bárki felvisz egy pianinot. De ha már elképzelem otthon.. hogy az előszobában van, ott, ahol teregetni szoktam, de most már pötyögni fogok.. Tökéletes kép. Látni vélem a szomszédokat is, és főleg hallani a kopogásukat az ajtón, ablakon, a falon. Pedig jön a tél, a zongorázás pedig a legszívmelengetőbb tevékenység a hideg évszakban. Azt gondolom, hogy jön a tél? Az első olyan nap van, amikor nem 30 fokot mér a hőmérő. Túlzok, a második. Mégis azt gondolom, hogy jön a tél. Lehet, hogy itt gyorsan kijavítom magam: ez nem az én gondolatom. 8 milliárd ember él a Földön, igazán nem lehet, hogy ezt csak én gondoljam így. Mi lenne, ha egy olyan világban élnénk, ahol semmi sem a miénk? Nemcsak a föld, vagy az oxigén, vagy a ruháink, vagy a telefonunk, vagy a karnis, amelyről a kedvenc függönyünket lógatjuk le. A gondolataink sem! Csak látnánk őket úgy, mint egy kis felhőben, egy érv, egy elmélet, amely most tetszik, de ha Te bemutatsz nekem egy másikat, akkor lehet, hogy az jobban tetszik, és ezt itt elengedem, és mint a Facebookon, egyszerűen még egyet kattintok, és eltűnik a lájkom alóla. Nem ragaszkodom hozzá, mert nem az enyém. És most nem Te nyerted a vitát, hanem a kapcsolatunk. Ennyit a gondolataimról. És ennyit a vitáinkról.
Játszom tovább, silabizálom a kottát, aztán hagyom, hogy az ujjaim emlékezetből klimpírozzanak. Eszembe jutnak érzések, amelyek segítették ezt a darabot igazinak lennie egy fellépésen. Még pirosak a szemeim a sírástól. Kéne valami újat tanulni, fut át az agyamon, mintegy kötelezően, mert már két napja nem léptem ki a komfort zónámból. Keresek egy kottát. Csak a telefonomon van, ki kéne nyomtatni, de a lustaság győz, inkább szenvedek azzal, hogy nem látom egyben az oldalt. Túlzok, a sort sem. Ütemenként haladok. Másokra gondolok, akik hallják a bénázásom, szegények, ezt még nekem is rossz hallgatni. Megállok. Vagyis ülök tovább a hangszer előtt, csak a játékot hagyom abba. Alexander Hermann, olvasom, és Párizsban délidőben bicikliző, öltönyös, kicsit kócos, kicsit borostás férfiakra gondolok, akiket a Boulevard Malesherbes-en láttam rendszerint, és magamban mindőjüket Alexandre-nak hívtam, mert az a legszexibb francia keresztnév. Eszembe jut, hogy az éjjeli szekrényem alsó fiókja tele van szerelmes levelekkel.
Felállok a zongorától, és az ágyamhoz lépek. Kihúzom a fiókot. Végtelen szerelmes levél egy évtizeddel ezelőttről, jóval kevesebb fél évtizeddel ezelőttről, de a legtöbb nem szerelmes, nem is levél, magamtól, az elmúlt 15 év naplói(m). Érzelmek most nem törnek fel, azok a zongoránál maradtak. Random kinyitok és elolvasok néhány levelet. Mennyire nem hatnak meg most ezek a sorok. Csak irodalmi szemmel elemzem őket, vannak olvashatatlan írások, csúnya kézírással, és vannak igényesek, ahol látszik, a cél az volt, hogy el tudjam olvasni, és megértsem, nem a másik önkifejezése. Kidobjam ezeket a papírokat és borítékokat? Érzelmileg már nincs mi visszatartana, talán csak néhány kék szempár. (Miért mindig kék szemű férfiúkba szerelmesedek bele?) Nem fogom többé elolvasni őket, most is csak néhányba olvasok bele. De lehet, hogy ezek a sárguló papírok, ezek a fiúk, ezek a szerelmek már így is, úgy is, örökre hozzámtartoznak. Nincs jelentősége a leveleknek, se a meglétük, se a hiányuk nem zaklató. De valahogy nem tetszik most a gondolat, hogy kidobjam őket. Persze, ha megkérnél rá, megtenném, mert mindegy. Lehet, hogy meginnánk egy üveg bort, vöröset persze, ne kérdezd miért azt, ez csak természetes, nem megmagyarázható, beleolvasnánk, együtt nevetnénk a vallomásokon, és nem vitatva a kapcsolat szentségét és sérthetetlenségét, csak a rossz megfogalmazásokon és helyesírási hibákon hüledezve döntenénk úgy, hogy én megválok a múltam ilyen fizikai megjelenéseitől.
A naplóimat most nem nyitom ki. Amit ott olvasnék, attól félek. És eközben már tudom, hogy pár óra múlva vissza fogok ülni az ágy elé a földre, és el fogok merülni a múltamban. Azt is megállapítom majd, hogy a múltam sok esetben pontosan egyenlő a jelenemmel.
