2018 január 31.
Göb. Ma hallom életemben először ezt a szót. És azt is ma mondják nekem életemben először, hogy lehet, hogy rákos vagyok vagy autoimmun beteg. (Ez utóbbit a kórházat elhagyván guglizom meg majd később, szintén életemben először.) Egy szó fut végig az agyamon : Tessék? A magam 23 évével fekszem az ultrahangos ágyon, és a középkorú doktornő ilyen halálos/gyógyíthatatlan szavakkal traktál. Semmi megnyugtatót nem is mond utána, csak egy beutalót ad a citológiára. A szó újra átfut az agyamon: Tessék?
A magam 23 évével azt gondolom, biztos semmi komoly, de ezt a gondolatot nem hiszem el teljes egészében. Azt viszont elhiszem, hogy semmi baj nem lesz. Lehetek rákos, lehetek autoimmun beteg, majd meggyógyulok. Végül is az életért is megküzdöttem sikeresen, amikor megszületni akartam, és a nyakam köré tekeredett köldök zsinór nem engedett. Ha akkor sikerült, most is fog.
De még egyszer felteszem a kérdést: Tessék?
2018 február 14.
Valentin-nap. Egy jóképű doki leszívja a göbömet. Romantikus.
Mereven fekszem, mialatt az orvos belém szúrja a tűt. Nem olyan, mint amilyennel a gombot varrom vissza, ha leszakadt.. Egyáltalán nem. Vastag és mélyen a nyakamba hatol. Nem merek mozdulni, nem tudom, mi történik. Megint egy első. A jóképű doki jófej is, ő az első, aki megnyugtat, "ezek általában nem szoktak rosszindulatúak lenni". És végül is miért lenne rosszindulatú valami, ami a részem? Ezt gondolom.
Ebéd szünetekben a Magyar Szentek Templomában ülök, és beszélgetek a göbömmel. Tudom, hogy nem csak nekem idegen és terhes ez a kapcsolat, hanem neki is. Szeretetre vágyna. Azért jött, ő is csak azért van a világon, hogy szeressék. És én nem szeretem. Másnak pedig nem engedem szeretni.
Este a MOM Kultban éneklünk a Misztrál 20 éves koncertjén. Ez a második koncert, tegnap is toltunk egyet. Mindkét nap felvétel készül, ezért ki van adva, hogy ugyanabban a ruhában legyünk. Piroska ma is befonja a hajam, ma is piros rúzst teszek fel. De a göb ma nincs. A nyakam fáj, az izmoknak szokatlan az új "testhelyzet". A koncert utáni ünnepelgetésen bort iszom, és a nyakam fáj.
2018 Húsvét
Halál, feltámadás, csomagolás. A szerológia negatív. Ez pozitív. Megnyugszom és úgy döntök, elmenekülök.
Németországba költözöm, holnap. Sokszor, amikor külföldre költözünk, azt gondoljuk, nem tetsző tulajdonságainkat, rutinjainkat, vagy épp a sérüléseinket, betegségeinket magunk mögött hagyhatjuk. Ez egy reménysugár minden alkalommal. De sosem hagyjuk magunk mögött azt, aki vagyunk, jönnek velünk a nem kedvelt részeink is. Így jön velem a göb. Már van időpontom az endokrinológiára. Nem harcoltam azért, hogy a legjobb orvoshoz kerüljek be, lehet, hogy nem is akarom, hogy rendesen kivizsgáljanak. Legyen csak áldott tudatlanság, és már úton van a következő külföldi kalandom ígérete. Csak ezt akarom, menni, menni, menni. És ha a lelkelmet le tudom hagyni, hátha a göböt is...
2018 július 5.
Endokrinológia. Tök retro ez az épület. Valahol bájos. A doktornő csak átfutja a leleteket "igen, igen, ezek általában nem szoktak rosszindulatúak lenni". Amellett, hogy azt gondolom, miért lenne rosszindulatú valami, ami a részem, ami belőlem táplálkozik, elkezd érdekelni, hogy vajon az, ami általában nem valamilyen, az az én konkrét esetemben milyen. Ebben a doktornő nem partner, nem küld vérvételre. Valójában ezt az egészet két évvel később írom le, és ma már tudom, hogy TSH, ATPO, tireoglobulin szint és izotópos vizsgálatot kellett volna kiharcolnom már akkor, és most már azt is tudom, hogy mindezek nincsenek igazán rendben nálam. Utólag is felháborít, hogy csak akkor lett volna esélyem kivizsgálódni, ha én tudom, hogy hol és miért kardoskodjak.
2018 december 5.
Újabb ultrahang. Már megszokásból fekszem a fejemet hátrahajtva. Viszont ma történik is valami. Egy kis megértést kapok a dokitól. "Nem lehetne, ezt innen kivenni?" De, de, légyszi, pont ezt akarom, de hova menjek, kihez forduljak... Az első orvos, aki elismeri, hogy valami lehet. Hogy ezzel foglalkozni kell. Hogy látszik. Hogy van. Hogy lehetne nélküle élnem. Mostanra már a jobb lebenyen is vannak.. nos, a lelet nem írja hány darab, csak a következőt: számos. Számos apró göb.
Csak az irzenre jöttem igazából haza, és ha már, akkor beiktattam az egy ultrahangot. Nem is akarok most ezzel foglalkozni, mert tök érdekes dolgok történnek velem éppen amúgy, amiket most nem írok le, mert ez napló nem arról szól.
2019 május 10.
Még nagyon hideg van Grenoble-ban, de beugrok a H&M-be tavaszi ruhákat próbálni, mert már f-om kivan a téltől. Amerre szem ellát havas hegycsúcsok. Tényleg elég már. Ahogy a próbafülkében öltözködöm, az egymásra ferde tükrökben meglátom a nyakamat profilból. Először látom meg, milyen nagy a göb. Persze látszódik már régóta elölről is, de oldalról sokkal feltűnőbb. Kihagyom a koncertet, amelyre készültem, és hazamegyek sírni. Mostantól csak magas nyakú felsőket hordok.
2019 július 15.
Megint egy első. Most magánrendelésből. Előtte három héten keresztül utazgatok, hogy elteljen az idő. Elég jól eltereli a figyelmem a Cote d'Azur, Porto, Stuttgart, München és Ljubljana is, de közben már félek is. Félek a diagnózistól.
A doktornő közepesen szimpatikus. A közepesen szót akkor használom, amikor nem akarom azt mondani, hogy valami nagyon nem. Vérvételt ír elő, aztán majd megyünk tovább aszerint. Meggyőz-e a szaktudásáról? Nem vagyok benne biztos. A nem biztos mindig a nem szinonímája. Ahogyan a nem tudom, vagy a majdnem is. Ezt még gimiben tanultam az életről.
2019 augusztus 5.
Érdekes ez a vérkép. Van benne mindenféle pajzsmirigy és nemi hormon. A nemi hormonok tök okék (ezeket végül is tavaly is nézte más miatt a nőgyógyász, és akkor is az volt.) Pajzsmirigy hormonok kb ok, csak a fT4 alacsonka, viszont az ATPO irdatlan magas. Az endokrinológus, aki közepesen szimpatikus gyógyszert ír fel, amelyet minden reggel éhgyomorra kell bevennem. Háthöhm, oké. Életem végéig. Plusz egy diétát, amelyben ne vigyek be jódot (só, szilva, tojás..), se glutént (gabona, zab, árpa, maláta...), se tejet (tej...), se cukrot, nyilván. Mázli, hogy szeretem a répát.
A jó hír... se, hogy autoimmun betegségem is van. Mostmár. A jó hír...se, hogy az nem gyógyítható. A jó hír... se, hogy... miért pont én?
Egyáltalán nem véletlenül nem házasodtam meg eddig. Nem tudok még, nem akarok az egész életemre szóló dolgokat. Erre bumm. Kezelhető. Nem gyógyítható.
2019 november 4.
Visszamegyek a közepesen szimpatikus doktornőhöz, aki megállapítja, hogy tökéletesek az értékeim. (Nem voltak azok. - a szerk.) Újra kért nemi hormonokat, amelyek rendben vannak (persze, mint mindig), mégsem veszi őket figyelembe, és nem azokhoz mérten értelmezi a pm. értékeket. Magyarul átbasz. Közben azt mondja, szerinte jól áll nekem a göb. Egy kibaszott endokrin daganatról beszél, amely egyébként 3 cm-nél nagyobb, és amelyről nem tudjuk, hogy jóindulatú-e. Szerintem, ha bókokat akarok hallani, fodrászhoz megyek, nem endokrinológushoz. A műtétet nem ajánlja (mert azt nem végeznek az ő klinikájukon). És hogy mit mond a klinikáktól független tatai doki másnap? Wait for it....
2019 november 5.
...mindenképpen ki kell venni. Ezt mondja a tatai doki. És hogy minél hamarabb, mert elég jó nagy, és minél nagyobbra hagyjuk nőni, annál nagyobb a szövődményveszély. Köszönöm. Itt és most már tudom, hogy soha többé nem megyek vissza a bókemberhez. Bevallom őszintén és bátran, hogy hazafelé sírok az autóban, meg kell állnom, mert nem látok vezetni a könnyeimtől. Nem tudom, hogy pontosan miért sírok. Akarom a műtétet, és hogy végre pont kerüljön ennek a történetnek a végére, viszont valószínűleg félek is. És persze szembe kell megint sülnöm a ténnyel, hogy nem vagyok egészséges.
2019 november 19.
Belépek a rendelő ajtaján, köszönök szépen, a sebész már a köszönésem közben megszólal: "jó nagy, ezt kivesszük." Sokszor hallom, most ő is ezt mondja, "jól megnövesztette!". Én? Én a hajamat se növeszteni szoktam, hanem magától nő. De ezen a kifejezésen még el kell gondolkodnom. Én növesztettem. A nagymamámnak nagyon hasonló a története, csak ő 50 évesen ment ezeken keresztül. Kapu-nyitási vs kapu-zárási pánik? Vagy inkább piknik... Próbálok kapcsolódni hozzá, érzem a hasonlóságot a sorsunkban. Azt mondták rá a faluban, hogy vadmacska volt. Aztán mégis hagyta magát befogni egy férfi által, és nem vagyok benne biztos, hogy ez jó volt neki, hogy ha az ő egészsége is pajzsmirigy problémákba torkollott. Ha lesz lányom, neki nem akarom ezt az örökséget továbbadni, ezért döntök majd úgy, hogy pszichológushoz kezdek járni. A másik nagymamám halála után a szüleim kiadják az örökséget: az esküvői pénzt, amivel mama hozzá akart járulni a lakodalomhoz. Lakodalmam akkor sem lesz, ha férjhez megyek, és férjhez menni egészen biztosan nem fogok, amíg nem raktam rendbe a saját szerepemet a családom generációin átívelő női sorsban, ezért ebből a pénzből kezdek el pszichológushoz járni. Yeay. A bátyám vidámabb dolgokra költötte ezt a kis összeget (értsd: lakodalom).
2020 március 17.
Már voltam AZ endokrinológusnál, aki minden leletet átnézett, a hiányzó vizsgálatokra is elküldött, és összerakta a képet. Most már mehetek a sebészhez időpontért, ha nem koronavírus volna, és csinálnának elektív műtéteket. Közben akkupunktúrára is jártam, a ciszták felszívódtak (a kis aprók a jobb lebenyről, amelyekről kiderült időközben, hogy ciszták, s mint olyanok, felszívódhatnak), a göb viszont már 5,4 cm. És hideg, és a tireoglobulin is magas. TSH-val jó vagyok addig, amíg nem akarok gyereket. Viszont, ha akarnék, akkor valószínűleg az erős hormonhatásokra a göb elrosszindulatúsodna. Szóval, ha jól áll, ha nem, ki kell venni.
2020 június 10.
Feloldották a műtét-stopot, úgyhogy beszélek a sebésszel, és október 7-re előjegyez. Ez az időpont most már nagyon közeli, és nagyon megnyugtató.
Minden bátorságomat össze kell szednem azért, hogy segítséget tudjak kérni, de sikerül, és elkezdek pszichológushoz járni a korábban említett összegből. Közben AIP diétába is kezdek, mert a karantén végére már az ágyból felkelni sem esett jól a testemnek. Szanaszét stresszeltem magam a korona-krízisen, úgyhogy úgy döntök, nem olvasok többé híreket. A diéta egyébként elsőre működni látszik, klasszisokkal jobban vagyok, pl. most már úgy veszem fel a bugyimat reggel, hogy egyszerre emelem meg a két lábamat. Leírhatatlan életminőség-javulás ez!
2020 szeptember 2.
3 hónapja diétázom, úgy érzem, ideje egy ATPO csekkolásnak... Reggel leveszik a vérem, délutánra meg is van az eredmény. Elsőre megörülök, mert sokkal jobbnak tűnik, mint a tavaszi.. aztán rájövök, hogy két különböző labort hasonlítok össze, és ha ugyanennek a labornak a tél végi eredményét nézem, akkor kicsit rosszabb most. Szomorúság, alkohol. Így döntök, hogy elengedem a diétát, és újra iszom alkoholt. Rendben, csak bort. Vöröset, és jólesik.
2020 október 7.
Hazaküldenek a kórházból, mert nincs műtőkapacitás.
Csak a kontextus kedvéért: kb egy hónapja napirenden van a munkahelyemen, hogy 7-től nem vagyok, minden feladatot átadtam a kollégáknak. Bepakolok a kis bőröndömbe, hozok a szüleimtől poharat, szívószálat, minden friss zöldséget, gyümölcsöt elfogyasztok, bevásárolok gyümölcsléből. Nem ágyazok be, gondolván, amikor 4 nap múlva hazajövök, úgyis csak befekszem majd pihizni az ágyamba.
A sógornőm húga kísér el a kórházba, és adja kölcsön a kardigánját. Aztán jövünk vissza együtt, miután közölték velem, hogy nem tudnak felvenni, és okt. 26. az új előjegyzési időpontom.
Hazaérek, beágyazok, bekapcsolom a laptopomat, és leülök dolgozni. Majd később kimegyek vásárolni, hogy legyen mit ennem. A helyzet abszurditása szórakoztat, és szerencsére nem érint rosszul az egész sztori. Volt bennem egy félsz a műtéttel kapcsolatban, ami most elszállt, fellélegzem, és pozitívan várom a 3 héttel későbbi időpontot. Addig a munkám nagy részét úgyis előre megcsináltam, programom pedig nem lesz semmi, mert még csak "interessiert" gombot sem nyomtam egy facebook eseményre sem.
2020 október 8.
Kapok egy üzenetet, hogy hogy vagyok, tolakodónak érzem. Ha kórházban lennék, nem válaszolnék egyáltalán, így csak egy kis csúszással, miután leülepszik az első intimszféra-sértettségem. Nagyon fura ez az élet, amelyben nem műtöttek meg október 7-én. Nem nagyon tudok mit kezdeni magammal. Úgy volt, hogy az AIP diétát a műtét után majd újraértelmezem, és most műtét nem volt, de már nincs kedvem diétázni. Úgy volt, hogy már nem tinderezek, de most figyelemelterelésre van szükségem. Mert nem tudok még mit kezdeni magammal az életben, amelyben nem műtöttek meg október 7-én.
2020 október 9.
Orbán Viktor azt mondja a rádióban, hogy nem halasztanak el műtéteket. Haha. (Hazudós.)
2020 október 21.
Félek. Soha ennyire még nem féltem életemben. Azt mondom a férfinak, akinek a nőt adom vissza, hogy keresztül vágják majd a torkomat. Ezt a kifejezést már sokszor hallottam a műtétemre, mégis ma érint meg először. Miután elköszönök, elsírom magam. És ekkor jövök rá, hogy félek. Most kezdem el írni ezt a naplót is, miközben a hátam mögött rotyog a paradicsom szósz, mert megszottyosodott a paradicsom, de nem akarom kidobni, inkább szószt főzök belőle, de mivel írok, elfelejtek kakukkfüvet tenni bele, és nem lesz olyan finom. Még így is jobb, mint kidobni. Jó lesz még a hétvégi karantén alatt.
Írok, és megint túl későn fekszem le, pedig holnap a kórházban kezdek, korán. Nem szabad fogat mosnom a COVID teszt előtt, elteszem majd az esti fogmosás után a fogkefém, nehogy a robotpilóta reggel keresztbe tegyen nekem. Vagyis a tesztnek. Vagyis a teszteredménynek.
Úgy készülök a kórházba, ahogy a nagymamám is mindig. Hiúan. (értsd: hiú módon, különösen olyképen, hogy külseje által tessék.) És csalódott vagyok, hogy az antik rózsaszín pizsama nincs készleten.
2020 október 22.
Nem mostam fogat, büdi van a maszk alatt... Talán a maszkok hatékonyságát jelzi, hogy az orvosi maszkban sokkal inkább érzem, mint a textilben. De az is lehet, hogy az egyszerhasználatos egyedi szaga és a szájszagom keveredése adja az undi végeredményt. Amikor bejutok a mintavételi szobába, egy szkafanderes hölgy az agyamig dug egy pálcát az orromon keresztül. Majd jön a hányatás egy hasonló pálcával, csak ugye most torokba. Blah. Általában ennél kellemesebb dolgokat szoktam csinálni 8 előtt. De legalább beérek az irodába, időben, már a képzés kezdete előtt, ami azt is jelenti, hogy több dologgal végzek majd ma, nem kell az otthon töltött hétvégémben annyit munkával foglalkoznom.
2020 október 25.
Már csak egyet kell aludni. Nem tudom, hogy tudok-e most ennél többet írni. Váltakozik a félelem, a bizalom, a bizonytalanság. Most felkészültebb vagyok, mint 3 hete, és biztos abban, hogy felvesznek holnap a kórházban.
Filmet nézek, és éneklem az outrot, közben elsírom magam, mert bekattan a félsz, hogy elvesztem az énekhangom, és ha gyerekem lesz, nem fogok tudni neki altatót énekelni.
Add, Uram, hogy ne veszítsem el az énekhangomat.
"Jobb lesz ez így nélküle, és főleg anélkül a valaki nélkül, aki vele vagyok." Krusovszky Dénes, Akik már nem leszünk sosem
