Red flag, avagy férfiak, akikhez nem szoktunk feleségül menni

Hideg, de napos idő volt november 13-án, amikor a két nő - egyikőjük bőrcsizmában, másikójuk piros sállal a nyakában - a Kossuth Lajos utcán sétált és egy cukrászdához ért. Egyikjőjük előre engedte a másikójukat az ajtóban, a kabátjaikat és a piros sálat a fa állófogasra akasztották, és leültek az ablak melletti kerek asztalhoz. Férfiakról beszélgettek, átutazók számára talán szokatlan szóhasználattal, ám úgy, ahogy a Red flag cukrászda július 20-i nyitása óta minden nő a városban.

- Mi lett a pasival, akiről a múltkor meséltél?

- Ne is kérdezd, 3 hétig találkozgattunk, de kiderült, hogy ő is Dobos torta.

- Ó, sajnálom.

- Én is. De még mindig jobban jártam, mint az Eszter, aki meg, képzeld, egy Brownie-val randizott múlt héten.

- Ne! Nekem Brownie-val még nem volt dolgom szerencsére, viszont egy Sajttortát fogtam ki múltkor Tinderen, eskü, jobb lett volna, ha otthon maradok és eszem egy igazi sajttortát.

- Egy Sajttorta a legrosszabb első randin!

- Az biztos! Tudod már, hogy mit rendelsz?

- Még nem, várj, megnézem még egyszer a menüt.

 

Édes sütemények*

 

Dobos torta - fél az elköteleződéstől

Dubai csokis szelet - elkerülő, ha te közeledsz felé, ő hátraugrik Dubai-ig

Brownie - az első együttlétkor anális szex-szel próbálkozik

Narancsos trüffel - a volt felesége átesett a vak kutyájukon

Kandírozott gyümölcsös szaloncukor - első randin fél órát beszél a kannibalizmusról

Fun Bobby - alkoholfogyasztás hatására vicces

Tiramisu - van barátnője, csak őt kevésbé kívánja

Levendulás keksz - minden bókot pejoratívba fordít

Citromos sajttorta - kicsit sárga, kicsit savanyú, de nagymagyarországos pólóban jár

Belga csokis mousse - mindenről egy Bëlga szám jut eszébe

Father Blues - az apád lehetne és mindenről egy Bëlga szám jut eszébe

Áfonyás pite - első randin meg akarja fogni a kezed

Menta szelet - még mielőtt betette volna, elment a

Unikornis muffin – még nem comingout-olt, de már csak idő kérdése

Kávétorta - azt hiszi, hogy amit social médián publikusan posztolsz, azzal neki üzensz

Répatorta - képet küld a répájáról

Mézeskalács - minden hónap no shave november

Velencei álom - az első randin szelfizni akar veled

Kókuszgolyó (2db) - az anyukája néha meglátogatja hónapokra, ilyenkor egy ágyban alszanak

Eperhabos torta - szép a teste, de folyamatosan a tükörben nézegeti magát

Gesztenyepüré - semmiről nincsen véleménye

Sajttorta - egy kérdést sem tesz fel

Puncsos mignon - lájkolja egy bejegyzésed 2016-ból

Birsalmasajt - nem volt még két hétnél hosszabb kapcsolata

Paleo mangós szelet - becenevet akar adni neked

 

*Süteményeink kizárólag igaz történetek alapján készülnek.

felhőcsík.

ő nagyon szép.

a kislányon, akit felsegít a libikókára, kék mintás kendő van, az anyukája fejéről vette le délután. ő nem ül fel a játékra, a kezével nyomja csak le az ülőkét, hogy a kislány, akinek rózsaszín arcát és szőke fürtjeit öleli a kendő, a magasba emelkedjen. a kislány tejfogakkal kacag, és a kendővel a fején úgy néz ki, mint egy hatvanas évekbeli angyal. ő nagyon szép, de ő most a kislányban gyönyörködik. felengedi a libikókát, a kislány lehuppan a földbe ágyazott gumira, és a feneke elemelkedik az ülésről. ő ezt egy picit bánja, gyorsan újra lenyomja az ülést. a kislány arcán töretlen, törhetetlennek tűnő mosoly ül, és ahogy a legmagasabb ponton egy pillanatra megáll a játék, a feneke megint elemelkedik. ebéd után esett az eső, az anyukája az óvoda előtt várta a nagymamája kendőjével a fején, mint egy hatvanas évekbeli angyal. a kislány akkor vette le a fejéről a kendőt, és az anyukája akkor rákötötte, úgy ahogyan maga is viselte, de ő azóta már kétszer megigazította, mert a játszótéren túl erős ingerek érték a finom anyagot. most ő is a kendőt nézi, amely félrecsúszik a kislány fején, de annyira nem tud félrecsúszni, hogy ne makacsságot és büszkeséget tanítson a kislánynak. ő is szereti ezt a kendőt, ő is szereti a kislány anyukáját, csak ő nem mondta ezt el neki, mielőtt elindultak a játszótérre. a kislány nevet, az arccsontjai felugranak. egy repülőgép húz csíkot a fejük felett, a kislány nagy hanggal kéri, hogy ő ne hintáztassa most, hanem nézze, és pici ujjal mutatja, hogy mit. a felhőcsíkot.

nagyon szép - mondja ő.

se füle, se farka.

 Otthon ülök, és zongorázom. Közben arra gondolok, miért nem vettem meg azt a pianinot 20 ezer forintért. Hülyének is megérte volna. Persze a szállítás iszonyat macerás lenne. Hirtelen el sem tudom képzelni, ahogy a harmadikra, a szűk lépcsőházban vagy a mini liftben bárki felvisz egy pianinot. De ha már elképzelem otthon.. hogy az előszobában van, ott, ahol teregetni szoktam, de most már pötyögni fogok.. Tökéletes kép. Látni vélem a szomszédokat is, és főleg hallani a kopogásukat az ajtón, ablakon, a falon. Pedig jön a tél, a zongorázás pedig a legszívmelengetőbb tevékenység a hideg évszakban. Azt gondolom, hogy jön a tél? Az első olyan nap van, amikor nem 30 fokot mér a hőmérő. Túlzok, a második. Mégis azt gondolom, hogy jön a tél. Lehet, hogy itt gyorsan kijavítom magam: ez nem az én gondolatom. 8 milliárd ember él a Földön, igazán nem lehet, hogy ezt csak én gondoljam így. Mi lenne, ha egy olyan világban élnénk, ahol semmi sem a miénk? Nemcsak a föld, vagy az oxigén, vagy a ruháink, vagy a telefonunk, vagy a karnis, amelyről a kedvenc függönyünket lógatjuk le. A gondolataink sem! Csak látnánk őket úgy, mint egy kis felhőben, egy érv, egy elmélet, amely most tetszik, de ha Te bemutatsz nekem egy másikat, akkor lehet, hogy az jobban tetszik, és ezt itt elengedem, és mint a Facebookon, egyszerűen még egyet kattintok, és eltűnik a lájkom alóla. Nem ragaszkodom hozzá, mert nem az enyém. És most nem Te nyerted a vitát, hanem a kapcsolatunk. Ennyit a gondolataimról. És ennyit a vitáinkról.

Játszom tovább, silabizálom a kottát, aztán hagyom, hogy az ujjaim emlékezetből klimpírozzanak. Eszembe jutnak érzések, amelyek segítették ezt a darabot igazinak lennie egy fellépésen. Még pirosak a szemeim a sírástól. Kéne valami újat tanulni, fut át az agyamon, mintegy kötelezően, mert már két napja nem léptem ki a komfort zónámból. Keresek egy kottát. Csak a telefonomon van, ki kéne nyomtatni, de a lustaság győz, inkább szenvedek azzal, hogy nem látom egyben az oldalt. Túlzok, a sort sem. Ütemenként haladok. Másokra gondolok, akik hallják a bénázásom, szegények, ezt még nekem is rossz hallgatni. Megállok. Vagyis ülök tovább a hangszer előtt, csak a játékot hagyom abba. Alexander Hermann, olvasom, és Párizsban délidőben bicikliző, öltönyös, kicsit kócos, kicsit borostás férfiakra gondolok, akiket a Boulevard Malesherbes-en láttam rendszerint, és magamban mindőjüket Alexandre-nak hívtam, mert az a legszexibb francia keresztnév. Eszembe jut, hogy az éjjeli szekrényem alsó fiókja tele van szerelmes levelekkel.

Felállok a zongorától, és az ágyamhoz lépek. Kihúzom a fiókot. Végtelen szerelmes levél egy évtizeddel ezelőttről, jóval kevesebb fél évtizeddel ezelőttről, de a legtöbb nem szerelmes, nem is levél, magamtól, az elmúlt 15 év naplói(m). Érzelmek most nem törnek fel, azok a zongoránál maradtak. Random kinyitok és elolvasok néhány levelet. Mennyire nem hatnak meg most ezek a sorok. Csak irodalmi szemmel elemzem őket, vannak olvashatatlan írások, csúnya kézírással, és vannak igényesek, ahol látszik, a cél az volt, hogy el tudjam olvasni, és megértsem, nem a másik önkifejezése. Kidobjam ezeket a papírokat és borítékokat? Érzelmileg már nincs mi visszatartana, talán csak néhány kék szempár. (Miért mindig kék szemű férfiúkba szerelmesedek bele?) Nem fogom többé elolvasni őket, most is csak néhányba olvasok bele. De lehet, hogy ezek a sárguló papírok, ezek a fiúk, ezek a szerelmek már így is, úgy is, örökre hozzámtartoznak. Nincs jelentősége a leveleknek, se a meglétük, se a hiányuk nem zaklató. De valahogy nem tetszik most a gondolat, hogy kidobjam őket. Persze, ha megkérnél rá, megtenném, mert mindegy. Lehet, hogy meginnánk egy üveg bort, vöröset persze, ne kérdezd miért azt, ez csak természetes, nem megmagyarázható, beleolvasnánk, együtt nevetnénk a vallomásokon, és nem vitatva a kapcsolat szentségét és sérthetetlenségét, csak a rossz megfogalmazásokon és helyesírási hibákon hüledezve döntenénk úgy, hogy én megválok a múltam ilyen fizikai megjelenéseitől.

A naplóimat most nem nyitom ki. Amit ott olvasnék, attól félek. És eközben már tudom, hogy pár óra múlva vissza fogok ülni az ágy elé a földre, és el fogok merülni a múltamban. Azt is megállapítom majd, hogy a múltam sok esetben pontosan egyenlő a jelenemmel. 

ringlispíl.

Futkorásztam körülötted, konkrétan ezt csináltam. Nem mentem oda hozzád, nem is köszöntem sem reggel, sem este, sem messengeren, sem a szemedbe nézve. Valahogy mégis az életem középpontjában maradtál. Persze, a múltunk összekötött. Összeköt már örökké az, hogy szerettelek, és ha egyszer szerettelek, az nem múlik el igazán soha. Soha és örökké. Bár már a születésnapodon sem köszöntöttelek fel. Nem éreztem fájónak a halálodat sem. Mentek a napok, az évek, futkorásztam körülötted. Körbe-körbe. Ringlispíl, írom, mert ez vicces szó, meg olyan svábnak tűnik, mint én is vagyok (és Te is). Miközben körbe-körbe futkorásztam, ez a körbe-körbe futkorászás, az én körbe-körbe futkorászásom is Te voltál. Benne voltál, mert bennem voltál, mert bennem vagy. Néha felém nyúltál (csak néha?) én odébb léptem, majdnem tánc. Csak tartottam a tartásommal, hidegen, mint az a bizonyos jégkirálynő, aki vagyok, akit örököltem, csak tartottam a távolságot. Mert ez a büszkeség, ez a makacs függetlenség, szabadság mondhatni, vagy szabad akarat talán, nem engedte, hogy engedjek. Hogy kitérjek a körpályáról, és beléd ütközzek.

Aztán egyszer csak puff. (Vagy bumm.) Ütköztem mégis. Beléd. És Te belém. És szétestem. Jégdarabokra. Szúrós, kemény, olvadó, éhes, szomjas, fáradt szilánkokra. Amelyeket Te összeszedtél. Összeszedtél.

Annyira durván el van vetve ez a kocka... Annyi szenvedéssel, annyi szenvedéllyel haltál meg értem, hogy nem is értem néha, miért nem értem. Vagy mit nem értek. Ezen.

Futkorásztam körülötted, konkrétan ezt csináltam, Uram.

minta szív, avagy coukokeur.

 Inkább a nyakam fájjon, mint a szívem. Minta szívem.

Kalandból kalandba, az illatoddal a számban, nézek körbe, körbe-körbe, jobbra balra, a partra, a vízre, a hajóra, a hídon átfutó villamosra, a nevedet a bordáimra tetováltad, megskalpoltál, egészségedre, nem sajnálom, pedig szerettelek -volna. Eljöttél, elmentél, elértettél, félre is, értettél is, de nem is, de holnap se, és már sosem látsz, nem úgy, ahogy szerettelek - volna. Azt hittem, összetörtél valamit, például a szívemet, de csak egy reménynek az esélyét, és azt is inkább felgyújtottad, mint a virágot, vagy a várost, és csak a szirmai maradtak, örökre, ameddig szerettelek - volna. Éjszaka visszamegyek a szertartás helyszínére, a templomhoz, aztán át a hídon, át tűzön, vízen, még érzem, ahogy szerettelek - volna. Csend van és hangosan szól a fülemben egy dal, nem tudom, ki énekli, nem érdekel, kinek van ki, és kinek nincs senki, és ki lát, ki csak néz, és ki csak tudja, hogy szerettelek - volna. Példaértékű mókus fenn a fán, minta szívem a mellkasomban, nem érzem, mit érzek, csak szerettelek -volna. 

"

"Je préfère avoir mal au cou qu'au coeur." 

Elle resta en suspens avec cette dernière phrase, qu'elle traduisait comme une expression, comme un mot même: coukokeur.

"

(David Foenkinos, La Délicatesse)

megmart, meg

- Á! Megmart! MEG-MART!
- Mi mart meg?
- A szerelmi bánat! Ott fut, kapd el!!!
 
És a szerelmi bánat, lába a nyakában (az ő nyakában) elfutott, fel a dombon, a nagyra nőtt füvek között, bottal (bottal) üthettük (verhettük) a nyomát. Kizárólagosság. Kizárólag a szerelmi bánat szaladt arra.
 
És én ott maradtam megmarva, becsapva, megcsalva, szerelmi bánat nélkül. A helye még fáj, hogy én nem kellettem csak a szerelmi bánatnak. Megmarásra. Ennek megmarad a helye. Megbocsátatlanul. De a születésnapodat már nem felejtem el soha. (Csak felköszönteni nem foglak. Soha.)
 
Ez a délelőtt a szívemre szaladt.

Kire ütött ez a ?

 Amikor még kicsi voltam és okos és szép és kedves, mindig tudták, hogy kire ütött ez a gyerek.

Édesapám szerint rá, amikor elalszom evés után. (Vele.)

Édesanyám szerint is (mármint hogy őrá), legalábbis a hajamat tőle örököltem, és ez látszik is, mert tudniillik van.

Nagymama szerint a Csabikára, másik nagymama szerint a Jutka és én, mint két tojás, úgy hasonlítok rá.

Aranka néni szerint a tesómmal egymásra. Most, hogy mondjuk, hogy testvérek vagyunk. ("Ti tényleg testvérek vagytok?? (...) Hasonlítotok is, most, hogy mondjátok, hogy testvérek vagytok.")

Valójában senkire sem hasonlítottam annyira, hogy ne hasonlíthassak másra is. 

Most, hogy nagy vagyok és okos és szép és   , már csak azt tudják, kire ütött ez a gyerek.

Édesapám szerint rá, amikor megkérdezem, mégis mikor sütött utoljára almás sütit, hogy szakértőként állítja be a nyilatkozatát az almás süti sütés rejtelmeiről.

Édesanyám szerint is rá (mármint hogy őrá), legalábbis amikor őt parodizálva, túlzott aggodalmat színlelek a testvérem hogyléte felől. (A sors iróniája, hogy 5 perc múlva ő élesben tolja ugyanezt.)

Nagymama szerint a fiúkra, amikor hajnalban érkezem csak haza, pedig még túl fiatal vagyok ehhez, később másik nagymama szerint meg azért, mert még az unokatestvérem esküvőjére is +1 nélkül érkezem.

Aranka néni szerint a méta labdára. Ő látta.

Amikor még kicsi voltam (és szép. offensichtlich. - das Känguru), a szüleim és a nagymamáim és Aranka néni is, igazából ők tanítgattak, hogy legyek okos és kedves is, mert lehet, hogy ez részben eldőlt már akkor, amikor megfogantam, de azért még volt mit javítani és rontani is rajtam, és hát az, hogy használjam az eszemet, de ne beszéljek, írjak és főleg ne csináljak ostobaságokat az ilyen volt. És az, hogy mást se hagyjak hülyeséget csinálni.

Ezért van, hogy néha valamelyik szülejemre ütök vagy Aranka nénire, aki azt mondta, ő nem regisztrált, mert "az öregasszony azt ígérte, küld levelet, na majd meglátja fog-e küldeni"  és egyébként tényleg csak nekik akarok jót, például a múltkor is, mikor anyukám készül visszamenni az iskolába, és mondja, hogy valami nagyokos azt mondta, ő mikor megkapta az első dózis oltását, másnap már bement dolgozni, akkor azt mondom neki, hogy engem nem érdekel, a más gyereke mit csinál, miért, ha a Viktorka kútba ugrik, utána ugrasz, ugye, hogy nem?

Remélem, Viktorkára is üt majd valaki.

Pajzsmirigynapló (folyt.)

 2020 október 26.

Felvesznek a kórházban.

2020 október 27.

Úgy volt, hogy engem műtenek elsőként ma reggel, de nem készült el a COVID tesztem eredménye. Várunk. Jól aludtam éjszaka, végül a Frontint se vettem be, reggel a főnővér harsány hangja ébresztett. Krusovszky-t olvasom, amíg várom, hogy meglegyen a teszteredmény, és elvigyenek a műtőbe. Az Akik már nem leszünk sosem c. könyvben egy szexjelenet van, épp annál tartok… Ezt azért kicsit túlzásnak érzem, leteszem a könyvet és francia haikukra váltok. Reggel vettem be nyugtatót, megtette hatását, elalszom. 9 körül ébredek újra, akkor szólnak, hogy megvan a teszt, de azt még nem tudják, így mikor kerülök sorra. Aztán fél 10 körül megjelenik egy műtős fiú, jelzi, hogy értem jött, és hogy kimegy amíg levetkőzöm. Kapok még egy bogyeszt.

Amikor betolnak a műtőbe, az anesztesek kérdezik, hol nézték a vércsoportomat, mert nem látják a rendszerben. Hát azt biza’ itt, ebben a kórházban. Mindegy, nézik újra, vesznek vért (ez már nehezen jön, mert órák óta nem ittam). Elaltatnak, jóéjszakát.

Sötét, két alak beszélget, a nő hozzám fordul, “mondja azt, hogy amerika”, én mondom. Vissza lehet tolni az osztályra - hallom a távolból.

Sötét. (Persze, csukott szem mögött mi lenne?) Fájdalom. Infúzió. Hallom ahogy arról beszélnek, már 2 l belém csöpögött, és fájdalomcsillapítót is kapok az infúzióban.

Sötét. Este körbejár egy nővérke, felöltöztet, kérdezi, voltam-e már mosdóban. Hah, én, a telefonfüggő, még a telefonomat se vettem elő; nem, nem voltam még mosdóban. Akkor igyekezzek, különben éjszakára katétert kapok.

Sötét. Lassan magamhoz térek, lassan megkeresem a telefonom, lassan írok mindenkinek, hogy minden ok. Valójában fogalmam sincs arról, hogy mi ok és mi nem az. (Avagy: mi ok és mi következmény.) Mosdóba is kifáradok, és most már bólogatok a kérdésre, hogy voltam-e már. Az esti viziten biciklit mondatnak velem. Amikor elmegy a doktornő, a saját szórakozásomra azt mondom: putain de merde. Mert kiváncsi vagyok, tudok-e még francia "r" betűt mondani, meg mert jól esik egy kis francia káromkodás.

Sötét. Éjszaka keveset alszom, ezt annak tudom be, hogy egész nap ki voltam ütve. Egy drain lóg ki a nyakamból, baromi ijesztő. Minden fáj.

2020 október 28.

New day, new you.

A reggeli vizitre a sebészem jön, elmeséli, mennyire hajszálon múlott, hogy ne kelljen vérátömlesztés, meg hogy mekkora káoszt talált odabent. Nagyobbat, többet, mint amire számítottunk. Ezen elsírom magam. Összedől bennem a világ, amelyben reménykedtem, hogy az alternatív gyógymódok enyhíteni tudják a káoszt. Úgy döntök, mégis a szüleimhez megyek, a mama hotelbe haza, amikor kiengednek.

Mindeközben brutál új fertőzött számokat hazudnak a statisztikákban, várom, hogy hazamehessek.

2020 október 29.

A szomszéd ágyra nem jön végül a beharangozott néni, mert pozitív lett a COVID tesztje. Egy másik kórteremből egy színésznőt hoznak át. Primadonna. Meg is guglizom. Szeretem azt a filmet, amiben láttam, csak nem ismerem fel, mert egészen megöregedett azóta.

Még a mai délelőttöt is a barátnőmtől kapott bébi tápokon élem túl, mert a kórház puffasztott rizset meg sült csirkét adna, de a vizet nyelnem is problémás.

Fuvar haza: apa hintó, mama hotel.

2020 október 31.

Halloween. Leveszem a kötést, hogy gyerekeket ijesztgessek az elvágott nyakammal. De csak én vagyok itt, és majdnem elájulok, ahogyan hozzáérek az érzéketlen nyakamhoz. Fura érzés a nemérzés. Hangosan beszélek magamhoz (és igen, ezt be is ismerem), győzködöm magam, hogy minden oké, nem kell elájulnom. Végül sikerül eszméletemnél maradni, visszafolyik a vér a tagjaimba. 

2020. november 1.

Megint egyedül vagyok kicsit otthon, és tudatosítom a hálámat afelett, hogy van hangom. Ezzel a hanggal, ami ma van, csak rövid ideig tudok suttogni, de van. Határozottan van. 

Ma imádkoztam először a műtét óta.

2020. november 2.

Ha ez az én naplóm, muszáj leírnom azt a szépet, amit ma olvastam:

"La rareté crée le miracle, la répétition l'efface" (Éric-Emmanuel Schmitt)

2020. november 3.

Szeretem szétszedni a szavakat, de valamiért a pajzsmirigy szó eddig mindig egyben maradt bennem. És ma vettem észre, hogy ez egy pajzs. Mert érzem, hogy lehullott. Könnyek szöknek mögüle, és saját magam előtt is többet merek mutatni magamból.

Nagyon félelmetes az egész.

Közben még köhögök a műtéti megfázástól, fáj a torkom, még nem álltak vissza a hangszálaim, még mindig csak alátámasztással tudom megemelni a fejem, fáj a nyelés, a tüsszentés = halál, és olykor elfelejtem, hogy szövettan eredményre várok.

2020. november 21.

Mostanában nincs túl sok értelme az élésnek. Mintha állna az egész világ.

Nem tudom teljes bizonyossággal megmondani, hogy ezt a felborult hormonháztartásom miatti depresszió, vagy a Coronakrise mondatja velem. Nem, nem is mondom ezt. Érzem.

2020. december 1.

Ez az év is hogy elment! Na nem a Gergely-naptár szerinti... hanem ez, amelynek holnap van a fordulópontja.

Eddigi életem legszebb ajándéka a ma az újságokban landoló Szájer-sztori. Ez egy fénypont a depressziómban. Terápiás jókedvet okoz, de tényleg. Persze az is, hogy meglátogatott a családom, és hogy este felhívtak az endokrinológusom rendelőjéből, hogy kapok időpontot idénre. 

Egészen elmegy ez a napló a félszárnyú pillangóm történetétől. De őszintén nagyon nehéz hosszabban kifejteni, mennyire vagyok rosszul. Adynak kéne lennem, hogy le merjem írni ezeket a sötétségeket. Naponta ötször sírok, ami nálam normális esetben egy éves adag. Csak akkor és csak azért kelek fel, ha és amikor muszáj. Leszarom a kijárási korlátozásokat is, úgysincs se kedvem, se erőm semmihez. Megpróbálok pár naponta legalább egy rövid sétára kimenni. Teljesen kiszámíthatatlan vagyok a fáradtság és a hangulatingadozások miatt. Őszintén hálás vagyok minden olyan pillanatért, amikor egy-egy pozitív gondolat ébred bennem, mert sosem tudhatom, mikor lesz újra ilyen. Egyedül érzem magam, és ezt most leírom annak a reményében, hogy valaki ezt olvasva rájön, hogy nincs egyedül.

2020. december 17.

Ma voltam az endokrinológusnál. Az ATPO szintem klasszisokkal esett vissza a műtét után, hurrá! A TSH-m szép magas, nem csoda, hogy szarul vagyok. Kapok gyógyszert, egyelőre viszonylag kis adagot, és elmondhatatlanul várom, hogy elkezdjen hatni. Remény. Végre. Már a szó is idegenül cseng.

2020. december 26.

Talán a pihenés, hogy nem dolgozom már pár napja, hogy nincs stressz, talán ez a remény, hogy lassan a gyógyszernek is lesz hatása, és különben is, hosszútávon rendben leszek, de most jól vagyok annyira mentálisan, hogy észreveszem, türelmes szeretnék lenni magammal. Mégiscsak egy pajzsmirigy műtéten vagyok túl. Egy kb 10 centis seb gyógyulgat a nyakamon, és a hormonháztartásom borult fel. Idő kell. 

Látom a fényt az alagút végén. És nem dudál. Szép. Nem tökéletes, de szép.

2021. január 1.

I have a good feeling about this.

2021. január 27.

Nincs vége. A naplónak sem, a pajzsmirigyem történetének sem, de az életemnek sem.

Hálás vagyok azért, hogy a nehezén túl vagyok, és büszke is magamra, hogy végigcsináltam. És még igazán az motoz bennem, hogy milyen sokan csinálják ezt végig, és milyen kevesen és milyen keveset tudunk erről, és néha még az orvosok is inkább félrenéznek, és bár senkinek se kéne ilyen bizonytalanságot, és egyedül hagyottságot átélnie...

Szóval, ha bármi miatt felmerül Nálad, hogy pajzsmirigy, szólj mindenképp, tudok ajánlani jó szakembereket! :)

puszik,

A.