szívtől szívig lélegzetvétel.

miközben hallgattam a vonósnégyes összehangban rezgő zenéjét, messze, a szívemnek legkedvesebb zenekar éppen koncertezett, és a kórusom publikum előtt zümmögött. minden szívtől szívig történt.

nem álltam meg a csoda-pillanatban. nem tartottam szünetet, hogy tudatosítsam: megszületnem nem volt evidens.
pedig szoktam értékelni a pillanatokat. a pillanatokat, amelyeket esélyként kapok ajándékba.  a pillanatokat, amikor lélegzem. csak annak az egynek az értékét szoktam elfelejteni, amikor először lélegeztem fel fájón. de ezért állok meg ma inkább mégis. talán nem csak minden napot kapunk ajándékba, hogy jobb hellyé tegyük a világot, de a születésnapunkat is. talán ilyenkor megállhatunk a hálában, mert jobb hely a világ csak attól is, hogy létezünk. lélegzünk. akkor is, ha észre se vesszük. ha a beszív-kifúj, csak megszokásból, mint egy rutin táplálja a létezésünk.  beszív-kifúj. érezzük, észre vesszük a jót, amely szembe jön velünk azért, hogy megtegyük. beszív-kifúj. megint egy új esély.

mindennap van valakinek születésnapja. mindennap lehetünk hálásak valakiért. mert milyen jó, hogy így egyszerre létezünk, lélegzünk együtt a Földön. egymás miatt vagyunk nem egyedül.

25 év teljesítve.



Paul Éluard: Anniversaire

Je fête l'essentiel, je fête ta présence
Rien n'est passé la vie a des feuilles nouvelles
Les plus jeunes ruisseaux sortent dans l'herbe fraîche.

Et comme nous aimons la chaleur il fait chaud
Les fruits abusent du soleil les couleurs brûlent
Puis l'automne courtise ardemment l'hiver vierge

L'homme ne mûrit pas il vieillit ses enfants
Ont le temps de vieillir avant qu'il ne soit mort
Et les enfants de ses enfants il les fait rire

Toi première et dernière tu n'as pas vieilli
Et pour illuminer mon amour et ma vie
Tu conserves ton coeur de belle femme nue.

sportbemondó.

talán egyszer ideje, hogy szembenézzek azzal, mi mindent tanított nekem a sport. egy legfontosabb jut eszembe kapásból.

sosem voltam valaki, aki könnyen ítél másokat. ez talán részben betudható a katolikus nevelésemnek. de aztán, mint mindent, amit a szüleinktől vagy épp hittan órán megtanultunk, felülértékelünk, elfogadunk, elhagyunk vagy magunkévá teszünk. és így történt, hogy a végtelen alkalommal, amikor kimegyek futni, felülértékelem ezt az ítélkezés dolgot.

sosem tudom, hogy a másik mióta fut. talán csak most indult, ezért ilyen gyors. talán már 30 kilométer van a lábában ma. talán még 30 további kilométer vár rá. sosem tudom, hogy a másik mióta fut. talán ma van az első futása egy hosszabb kihagyást lezárván. talán ma van az első futása életében. talán ma van az első futása egy betegség után. sosem tudom, hogy a másik mióta fut. talán már az első cipője futócipő volt. talán csak full felnőtt korában talált rá a futás. talán nem is fut, ez most csak valami illúzió.

sosem tudom, hogy a másik mióta fut. talán ma csak 200 métert megy, de holnap lefutja a marathont. sokan mondják, hogy „nem tudnak futni”. (ez majdnem olyannyira lehetetlen, mint nem tudni énekelni.) „én nem tudok, csak 200 métert futni egyszerre”. tessék. sokszor így kimondják. hogy igazából tudnak futni. 200 métert. kis túlzással talán (áh, én sosem túlzok…) mindenki így kezdi. én tuti, hogy így kezdtem. 200 méterrel. nem a képesség a kérdés, hanem az akarat. és nem szégyen nem akarni futni, nem szeretni futni, ugyanmár. de amikor nem akarok futni, vagy nem szeretek futni, nem azt mondom, hogy nem tudok futni. mert nem tagadom el a testemtől azt, amire képes.

sok cipőben futottam már. voltam futó és nem futó, kezdő és újrakezdő, edzés elején lévő és 30. kilométerben küzdő, jóleső és szenvedő, napon olvadó és mínuszokban befagyott fenekű. lépések, egyik a másik után.

egyetlen dolgot tudok érezni mindenki felé, aki szembefut az életben. tiszteletet. tiszteletet feléd, amiért teszed egyik lábadat a másik elé. nem a lefutott táv lesz menő. hanem te, amiért több akartál lenni ma, és tettél ezért.

engem futóvá tett a futás. a lépések, egyik a másik után.

és út közben elfogadóvá tett az elfogadás. és megértővé a megértés. és elismerővé az elismerés. és bármivé tehet még bármi, amit rendszeresen teszek. mert a futás egy óriási metafora.

egyébként azt hiszem, hogy Jézus hosszútávfutó volt. bár én elég sok mindent hiszek Jézusról…

différence.

c’est la vie.

je regarde autour de moi. je ne changerais rien.

j’ai eu envie de partir. je suis partie. je suis seule.
des fois je suis aussi triste, que le ciel commence a pleurer. je regarde les larmes de la pluie, je me contemple moi-même. il y a quelques moments, j’étais á bord de l’avion. j’ai vu, j’ai cru que le soleil brille au dessus des nuages. j’ai besoin d’épreuve pour y croir, mais je ne le vois plus. je ferme les yeux. puis je les rouvre, sinon je peux pas continuer à écrire. et ce que je vois maintenent c’est l’épreuve. mon envie de rouvrir les yeux.

j’ai toujours le droit de changer. dès que je reconnais les limites de ma liberté du moment donné, je peux agir. je peux partir. je peux rester.

c’est la vie, mais surtout: c’est ma vie.




je n’étais pas obligée de partir. mais j’y étais libre.

múzsapuszi.

tegnap majdnem elkezdtem írni egy bejegyzést, amely összesen azt tartalmazta volna, hogy a múzsapuszi elkerül engem Grenoble-ban. erre tegnap este kaptam egy akkorát.. már múzsapuszit. inspirációt. lelket. lelkesedést. 

lehet bármilyen lenyűgöző egy színházi előadás, mindig is és még mindig a kedvenc részem, amikor vége. amikor meghajolnak a színészek, és az orrunk előtt változnak vissza önmagukká. levetik a karaktert, megszabadulnak a szerep terhétől, örömeitől, bánatától, visszaveszik a sajátjaikat. és lesznek újra azok a személyek, akik a lelkükkel kapcsolódnak hozzánk. mert immár valódiak.

ahogy a csecsemőnek van dolga a születésénél, a közönség is dolgozik a színházban. befogad, elfogad, azonosul, rácsodálkozik, nevet, könnyezik, és nem utolsó sorban; tapsol. tapsol mindenével, és a mindenéhez már az előadás élménye is hozzátartozik. rezonál, elismer, és a hangjával segít a színésznek újra megérkezni. ez az igazi közönségtalálkozó.  

a színpadon lenni is jó. a színpadról adni jó. és visszaemlékezni, újra a színpadra helyezni önmagadat... eggyé lenni mindenki mással, akivel megosztod a színpadot... érezni a köteléket... egymás felé és a publikum felé... ez. csak ez számít. ez a kötelék, amelyet nevezhetünk szeretetnek, elfogadásnak, adás-vágynak.

alázat. 

esti megérkezés.

néha hosszú a nap. persze nem hosszabb, mint a többi, csak lassabban telik el. mozgok megszokott helyeken, örülök az ismerős arcoknak, tudom, hol a helyem, biztonságban vagyok. (néha átlépem a határt, de hát az azért van, hogy átlépjem, nem igaz?) ezért vagyok szabad. mert ismerem a játékszabályokat.

ez a nap is hosszú volt. teli tervezéssel, várakozással, bizonytalansággal, izgatottsággal. (lehet, hogy ma kevésbé voltam szabad?) lehet, hogy ma kevésbé voltam szabad. s mégis a terv jövő lett, és beállt az a furcsa helyzet, amikor a bizonyosság bizonytalan marad. de én akkor is elindulok, és megyek előre az idővel, az időben, amikor nem tudom, mi vár rám.

a hosszú napok végén is hazamegyek. mikor hazaérek, szembesülök azzal, hogy a haza nem otthon van. nem otthon nem magától értetődő az élet. (alkalmazkodni kell-e inkább, vagy asszimilálódni?) felteszem a kérdést magamnak, hogy mit kell, mit lehet, és mit akarok. egy kérdésre kell csak válaszolt találnom.

szemembe villog a lámpa, értem, látom, de hol vannak a játékszabályok?

eső esik. feat Radnóti

eső esik.

igyekszel a saját utadat járni. elfogadni azt.  pedig milyen jól néz ki a másik útja.. mert az ő útja szép emelkedó, ő korán indul, hogy ne sötétedjen rá, az ő útja hegyes-völgyes, megizzad, mielőtt egy pihenőhöz érne. (hú, az a lépcső tényleg húzós! de szép a kilátás a tetejéről, most posztolt onnan képet az instagramon.) az izmai elfáradnak, a szíve gyorsabban ver. nem látod, hogy eléri-e célját, az olyan magasan van. rád eső esik.


az én utam nem göröngyös. akkor is fel tudok kelni, ha igazán nincs miért. ha tudom, hogy mikor lemegy a Nap, miattam, általam nem lesz jobb hely a világ. nekem olyan jó. kényelmes. nincsenek felesleges akadályok, emelkedők, kihívások. én felszállhatok a vonatra itt, vagy biciklire pattanhatok. de nem muszáj. (hopp, itt egy mozgólépcső!) pihennek az izmok, pihen a szív, a tüdő, és holnap nem lesz izomlázam. nem lesz eredmény a hátam mögött. mondhatom majd szerényen, hogy én nem vagyok büszke semmire, vagyis ezt így nem mondanám, mert az olyan beképzelten hangzik.


ő büszke. minden lépéséért tudja tisztelni magát, a saját akaraterejét tekinti olykor csodának. új célokat tűz ki, hisz abban, hogy el tudja érni. útra kel, meredek kaptatón indul, elbukik. feláll. sáron csúszik, majd a saját lábában botlik el. kapaszkodva próbál felkelni újra, ág reccsen. megfordul. nem hátraarc ez, megoldást keres. ezt az akadályt ma kikerülnie kell, ha átjutni rajta máshogyan nem lehet. feljebb jut, itt létrán mászik és kötelekre fog. még van előtte pár kaptató, nem irigyled érte. dörög az ég, elered az eső.


este leül önmaga mellé. elégedett.


eső esik. fölszárad.





Esõ esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.
Egy mûhely mélyén lámpa ég, macska nyávog,
vihogva varrnak felhõskörmü lányok.
Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló.
Felejtik, hogy hétfõ s kedd oly hasonló.
A sarkon túl egy illatszerárus árul,
a hitvesét is ismerem szagárul.
Elõdje vén volt már. Meghalt. S mint bárki mást,
csak elfeledték. Akár a gyökvonást.
Feledni tudnak jól. A tegnapi halott
szíveikben mára szépen megfagyott.
Egy ujságlap repül: most csákót hord a szél.
Költõt is feledtek. Ismerem. Még él.
Még kávéházba jár. Látom hébe-korba,
sötét ruhája, válla csupa korpa.
Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkezõ platán?
Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

(Radnóti Miklós; Eső esik, fölszárad)

felütés.

ember tervez.

azt hitte, jó móka lesz. nem ért egyet a formával, de az előítéletei levetkőzése érdekében elment egy rapid randira. azt is bevallotta, hogy esze ágában sincs párt szakajtani, mert egy hét múlva külföldre költözik. embereket, sorsokat, személyiségeket megismerni akkor is érdemes. nem mindenki gondolta ezt így. nem mindenki gondolja ezt így. és milyen jó is, hogy nem ugyanúgy gondolkodunk.

Isten végez.

azt hitte, fontos és jelentős lesz az élmény, és blogbejegyzés születik majd belőle. pár órával később, már eszébe se jutott az egész, csak ült a gondolatait szemlélve. megtalálta egy régi érzés, mikor mint főniksz, ki félve reméli a tüzet, vágott neki élete első nagy kalandjának. most újra messzire indul, és még utoljára beszívta a mező jó illatát és az ég harmatját, tündérekkel elegyedett meghitt beszélgetésbe a verandán, gyermek hangon imádkozva nézett fel az égre meg a csillagokra, miközben békesség csiklandta meg orrát, s arany és kék szavakkal égett belé újra, hogy

Isten szeret.

eleredt az eső. a panaszkönyv itt betelt.

hétfő-vasárnap.

hiányoznak néha a helyek, amelyekhez emlékek fűznek, de inkább hiányoznak csak az emberek, akikhez gyengéd érzelmek fűznek.


hétfőn (majd)nem írtam, mert honvágyam volt. a honvágyat egy érdekes dolognak tartom, mert minden nép máshogy nevezi. angolul betegség, németül fájdalom, olaszul egyszerűen nosztalgia. és magyarul vágy. nem magyarul volt honvágyam. és nem is igazán haza vágytam.
a nagymamám ruhája volt rajtam. az, amelyet ő varrt, és valójában hordott az 50-es években. Misztrált hallgattam, Tündérmenetet. Ady verseket olvastam. és elért a gondolat, az érzés, a tény, hogy nemsokára hazamegyek. és elmerültem a nosztalgiában. még épp időben, már alig másfél hetem maradt. akkor. hétfőn.

vasárnap van, és írok. az élet szép, mert itt akarok lenni, ahol most vagyok. a kertben. a sört jobban szerettem inni tegnap este mint a pálinkát. néha megkérdezitek tőlem, hogy nem túl távolságtartóak-e a németek- én azt hiszem, hogy mi vagyunk túl távolságtartóak. itt mindenki megengedi, hogy az első perctől otthon érezd magad nála, vele.
azt mondják, a jóhoz könnyű hozzászokni. (amúgy nem tudom, kik mondják.) ha hozzászokni könnyű, akkor én nem hozzászokni akarok. (bárkik is mondják.) a könnyű nem annyira kielégítő. (ezt én mondom.) én magamban akarom tudni, megtanulni, megélni ezt a jót. az elégedettséget, a megelégedést, a vidámságot, a mozgást, a motivációt, a nyitottságot, a bátorságot. és most ezért lettem előre nosztalgikus. ezt tanulni nem akarom abbahagyni. (de jó is, hogy nem kell.)


szeretek néha itt lenni a helyek miatt, amelyek elvarázsolnak és beszippantanak, de inkább szeretek itt az emberek miatt, akik a lényegre motiválnak.

alig várom.

úgy érzem, hogy régen írtam. pedig élek még. és még Németországban élek, szóval még van esélyem innen írni.
szóval innen írom le, hogy mi vár rám és mit várok én.

vár rám egy utazás haza. várok egy utazást haza.

túlzás nélkül (mert ugye én sosem túlzok…) a legjobb időt töltöttem itt, és amennyire sajnálom, hogy el kell mennem, annyira várom azt is, ami jön azután, hogy landolok egy repülőgéppel Ferihegyen. jön az Édesapám, hogy hazavigyen. jönnek találkozások a családom többi tagjaival, aztán barátokkal és rögtön egyet közülük férjhez is adunk.
vár rám 2 vezetőtárs, egy tucat gyerek, majd fiatal, hogy együtt táborozzunk és én is várom őket, mert mindig csoda, hogy milyen messzire toljuk ki a határainkat.
izgatottan várom, hogy újra a Misztrál együttes tagjainak hátát lássam a koncertjük közben… hátha újra megfordulnak.
talán Erdély nem tudja, hogy jövök nemsokára újra, hogy hagyjam, hogy elvarázsoljon. minden mosoly, minden hegy, kirándulás és beszélgetés, amelyet ígér, várakozással tölt el.
nem kevésbé várom, hogy életemben először kapjak egy sógornőt. mert olyan izgi, hogy kívülről bővül a család és színesebb lesz, és persze, hogy gyönyörű környezetben fogunk mulatni.

és nagyon hamar eljön talán a szeptember, ami újabb országba csábít, és újabb kalandra hív, és új kihívásokat görget elém, és újra ugrásra késztet, és újra próbára tesz, és újra kíváncsi örömmel tölt el, mert nem tudom, hogy milyen lesz az év, és nem tudom, hogy milyen leszek én, csak azt tudom, hogy Grenoble-ban lélegzem majd tovább.

van itt még egy hét előttem. egy hét, amíg még hat rám a táj, a Rajna, a fülledt bonni levegő, a futástól fájó térdem, a megszeretett kicsik és nagyok, a könnyen csúszó Kölsch, a foci vb, a hétköznapi szavak és a Thomas Mann által leírtak.

várakozással nézek a még itt érő reggelekre, várom, hogy otthon csiripeljenek felettem a madarak, várom, hogy alpesi levegő töltse be a tüdőmet.

alig várom, hogy visszajöjjek.

boldogság vs. szél

néha fúj a szél.
és közben süt a nap az arcomra, vagy árnyékot vetnek rá a fák vagy a felhők. és néha ilyenkor realizálom, hogy boldog vagyok. és néha ilyenkor elgondolkozom.

próbálok magamnak válaszolni arra, hogy miért vagyok boldog. keresem, figyelem, mi tesz azzá. amikor olyan lejtőn futok, amilyen szöget otthonról nem szoktam meg, elmerengek, hogy vajon itt vagyok-e boldog. amikor olyan folyó hullámzik a lábam körül, amelyen nem tudnék haza palackpostát küldeni, elgondolkozom, hogy amikor otthon voltam, boldog voltam-e. és hogy vajon mindegy-e, hogy hova megyek.

a folyó hullámzásának hangja megnyugtat. a sebesség biztonságérzetet ad. a zongorázás kikapcsol. a szép gyönyörködtet. a művészet elkápráztat. az édesség kényezteti az ízlelőbimbóimat. egy új idegen szó lázba hoz. a gyerektársaság visszahúz a jelenbe. egy helyzetpoén szórakoztat. a mondat, amelyen nem gondolkoztam, mégis jó nyelvtannal hagyta el a szám, büszkeséggel tölt el. a sör a fejembe száll. egy másik véleménye kinyitja a sajátomat. az eső jólesik. 
a víztől vizes leszek, a napon megszáradok, a szél simításától érzem, hogy létezem.

mindig ugyanaz a Jézus köszön vissza a templomban. és rájövök, nem idekint vagyok boldog. hanem idebent.

merülés a fárasz-tóban.

Which country's capital has the fastest-growing population?

Ireland. Every day it's Dublin.

Melyik ország fővárosában a leggyorsabb a népességnövekedés?

Írország. Mert ott mindennap Dublin.

The machine at the coin factory just suddenly stopped working, with no explanation. It doesn't make any cents!

A pénzgyár gépe egyszer csak tönkrement, nem tudni miért. Nem készít többé százasokat.

Yesterday, a clown held the door open for me. It was such a nice jester!

Tegnap egy bohóc tartotta nekem az ajtót. Ez egy szép bohóc volt.

Why was King Arthur's army too tired to fight?

It had too many sleepless knights.

Miért volt Artúr király serege túl fáradt a harchoz?

Mert túl sok álmatlan lovaguk volt..

I love you from my head tomatoes.

Szeretlek a fejem búbjától paradicsom.

If you were a fruit, you'd be a fine-apple.

Ha gyümölcs lennél, egy finom alma lennél.

What did the volcano say to his wife?

I lava you.

Mit mond a vulkán a feleségének?

Lávázlak.

What did the watermelon say to the cantaloupe?

You're one in a melon!

Mit mond a görögdinnye a sárgadinnyének?

Egy vagy a dinnyéből!

Was sagt ein Pirat, wenn er trockenes Gras sieht? - A, Heu.

Mit mond a kalóz, amikor száraz füvet lát?- A, széna.

Egal wie leer Flaschen sind, es gibt Flaschen die sind Lehrer.

Mindegy mennyire üresek ezek az üvegek, mindig vannak üvegek amelyek tanárok.

Ich habe erfolgreich die Uni abgeschlossen! – Günther 52, Hausmeister

Sikeresen befejeztem az egyetemet! –Günther, 52, gondnok

Wie nennt man jemand der so tut als würde er etwas werfen? – Einen Scheinwerfer.

Hogy hívják azt, aki úgy tesz, mintha valamit eldobna? – Fényszóró.

Was sagt man zu einem Inder, der stolpert? – „Fall nicht hindu.“

Mit mondunk az indiainak, aki megbotlik? – El ne ess!

Was hat jemand der im Dreieck läuft?

Kreislaufprobleme.

Mije van annak, aki háromszög alakzatban fut?

Vérkeringési problémája.

Was sind die teuersten Tomaten? – Die Geldautomaten.

Melyik a legdrágább paradicsom? – A pénzautomata.

Sitzen 2 Bomben im Keller. Sagt die eine: „Komm, lass hoch gehen.“

Két bomba ül a pincében. Megszólal az egyik: „Gyere, menjünk fel.”

Ich wollte Spiderman anrufen, aber er hatte kein Netz.

Fel akartam hívni Pókembert, de nincs térerője.

Quel est le sport le plus silencieux ?

C'est le para-chuuuute.

Melyik a leghalkabb sport?

Az ejtőernyőőő.

Que font deux brosses à dents un 14 juillet ?

Un feu dentifrice !

Mit csinál két fogkefe július 14-én?

Fogtüzet.

Qu'est ce qu'une voyelle ?

La femme du voyou.

Mi a magánhangzó?

A csirkefogó felesége. 

Que dit un Japonais qui voit le bus partir ?

Car raté!

Mit mond a japán, ha elmegy előtte a busz?

Lekésett jármű!

Quel arbre a le plus de travail ?

Le bouleau !

Melyik fának van a legtöbb munkája?

A nyírfának.

Pourquoi le hibou est content ?

Parce que sa femme est chouette.

Miért boldog a bagoly?

Mert a felesége egy bagoly.

ohne fun gibt’s kein spaß, avagy játék az élet

amikor beszélsz két nyelvet, de mindkettőből egyre szűkül a szókincsed. byelingual.

amikor beszélsz három nyelvet, és próbálod mindhármat aktívan tartani. trylingual.

amikor paralell akarod használni az összes nyelvet, amelyhez közöd van. wannabelingual.



ismerős a feeling? mikor bestimmte words and expressions csak en certaines langues jutnak eszedbe? ez egy ilyen fun post.

ahogy az ősi kínai mondás tartja: ohne fun gibt es kein spaß. ha beszélsz nyelveket, több emberrel tudsz kommunizieren. és ez, il vaut la peine. et moi, aki toujours fragezeicheneket teszek minden sentence végére, ezt most leírom. így. kijelentőmódban. modernül einfach mondatban.

van egy ilyen thingem, hogy mindenkivel a saját mutterspracheján szeretek beszélni, és minden moviet ov nézni. persze way too much nyelv van, és én csak very few-t beszélek, így nem tudok mindenkivel, akit szembe sodor a szél, az anyanyelvén értekezni. én ilyenkor is megpróbálom, ezt nevezi a szaknyelv activity-nek.

van, aki szerint a love a legfontosabb (u.a. Jesus szerint is...), szerintem a kaja. úgyhogy én a lehető legtöbb nyelven igyekszem megtanulni azt a mondatot, hogy “éhes vagyok”.
a minap a vonaton előadtam a mitfahrereimnek, hogy hány nyelven tudom mondani, hogy ich hab hunger. persze presentationt, vagy inkább performance-t tartottam, és amikor az arabhoz értem, a szomszédos négyesből a csávó (aki anscheinend arab) felmutatta a hüvelykujját.
az arab 27 országban hivatalos nyelv, oberflächlich 13.152.650 km2-en nem halnék égen. hivatalosan.
és az i’m hungry mellett muszáj kitérnünk arra a finomságra, amely az i’m hangry kifejezés. értsd éhes vagyok és ezért mérges. i’m telling you, játék az élet.

nekem mondhatja bárki, hogy ez nem zseniális, de én mégis örülök annak, amikor először hallom és értem meg azt a szót, hogy snapsidee. mert a németeknek külön szavuk van arra, hogy „részegen kitalált, hülye ötlet”.
minden alkalommal, amikor valami nem sikerül, hálás vagyok azért, hogy franciául is mondhatom, hogy j’arrive pas, vagyis ezt így csak franciául, de hogy kb szó szerint fordíthatom le a leggyakrabban a nagymamámtól hallott, „nem volt rá érkezésem” kifejezést.
bármely piros lámpánál tökéletesen pihentethetem a férfiul működő agyamat azzal a gondolattal, hogy vajon hány lába van a százlábúnak. száz? és a mille-pattes-nak? mille? és a tausendfüßlernek? tausend? de akkor mi van az angoloknál? centipede, millipede? ki számolta már meg valaha?
és milyen jó, hogy nem vagyunk egyformák, és nem egy nyelvet beszélünk, de mégis vannak szavak, amelyeket majd’ mindannyian megértünk, mert egyik másik nyelven sem annyira természetes a high five, mint angolul.
az „oh la vache” kifejezésnél pedig, amely annyit jelent, „aztamindenit”, mindig látok lelki szemeim előtt egy tehenet. mert tükörfordításban „oh, a tehén”.
ez egy végtelen listája az örömeimnek, amelyet most egy full internacionális rövidítéssel zárok le: etc.

de hogyan lehet megtanulni egy nyelvet? de most seriously, how? mi kell hozzá?
hát.. entscheidung. motivation. übung. bátorság. couriosité. alázat. patience. kitartás. jah, meg még nem árt egy jó dictionnaire sem ;)

ha beszélsz nyelveket, én nem mondom, hogy tiéd a világ.. de. az enyém biztosan. és nem azért, mert egy csomó emberrel van esélyem megismerkedni, ill. a már említett éhenhalási faktor niedrigsége miatt, hanem mert az egész tanulási folyamat infini intellektuális orgazmust rejt magában.
mert ohne fun, gibt es kein spaß.

körülöttem. körülötted. körülötte.

Miért oda születünk, ahova? Milyen feladatunk, kötelességünk fakad pusztán a tényből, hogy magyarok, olaszok, németek vagyunk? Mindenképpen a szülőföldünkhöz köt-e a sorsunk? Miért otthon érezzük otthon magunkat?

Miért megyünk el? Miért utazunk vagy élünk egy másik országban? Miért vonz az ismeretlen? Miért a vágy bennünk kalandra, magányra, elfogadásra, meg nem értettségre, tiszta lapra, koszos bakancsra, új emberekre, régi barátokra, közeledésre, távolságra, ismeretlen tájakra, megismerésre, más ízű vízre, megszokott imaformára,  magasabb hegyekre, hosszabb folyókra, kisebb tavakra, hidegebb éghajlatra, gördülékenyebb ügyintézésre, jobb sörre, rosszabb borra, édesebb paprikára, gyengébb pálinkára, gyorsabb vonatra, rövidebb nyári szünetre, később lemenő Napra, különböző múltra, más piaci résre, szemlélődésre, tekintetekre? Mit kezdünk a kihívással, kifogással, kiakadással, kiábrándultsággal, kiszabadulással, kísértéssel?

Elfelejtjük-e az otthoni szokásainkat? Csak jót viszünk-e haza egy út után?

Miért váltunk szemléletmódot? Miért váltunk pénzt? Miért változunk és alkalmazkodunk? Miért nem illannak el a rossz tulajdonságaink? Miből és hol fakad élet a számunkra? Változnak-e a szükségleteink, vágyaink, motivációink? Máshogy éljük-e meg az ünnepet külföldön? A Jézuska hozza-e az ajándékokat nekünk karácsonykor egy másik országban? Változik-e az időérzékünk? Ugyanolyan hosszú-e az advent, a várakozás?

Messzire kell-e mennünk ahhoz, hogy észrevegyük, nem otthon vagyunk? Akarunk-e messzire menni?

Mit kapunk a hazánktól? Mit mozdít meg bennünk egy ismerős dallam? Jól alszunk-e, ha nem az anyanyelvünkön kívánnak nekünk jó éjszakát? Ugyanúgy szeretünk-e egy idegen helyen? Ugyanúgy ízlik-e a csók, az ölelés a megszokottól távol? Megtalál-e a múzsánk, ha messzire megyünk? Biztonságban érezzük-e magunkat ott, ahol nem értjük, mit kiabálnak? Követ- e az őrangyalunk, akármerre is járunk?

Megváltozik-e a hangunk, ha idegen nyelven szólalunk meg? Más emberek vagyunk-e, amikor más nyelven beszélünk?

Boldogságot keresünk-e vagy elégedettséget? Megelégszünk-e azzal, akik vagyunk, ahol vagyunk, amikor vagyunk? Felismerjük-e, hogy mit kapunk és mit veszítünk el? 


Önmagunkat keressük és találjuk meg mindenhol? 
Vagy Isten után futunk?
Szerintem körülötte.

a bejegyzés, amelynek nem adok címet…

a Rajna, amikor futok, és mindenféle „kacsák” fürdetik magukat benne…
a család, akik befogadtak, és akiket már azelőtt szerettem, hogy találkoztunk volna…
a ház, amely fehér, és ahová már haza érkezem a városból…
a Klimt festmény, amikor belépek a szobámba és pont velem szemben lóg, és valahogy mindig elvarázsol…
a Rajna, amikor kiülök a partra, és süt a nap, és ameddig csak ellátok szép a táj…
a rét, ahova a gyerekekkel együtt megyünk fel, ahonnan a legszebb a kilátás és a legbüdösebbek a tehenek…
a család, akik engedik, hogy lássam az életüket, és akikkel én is megosztom a nekem fontos momentumokat…
a család, akikkel megtanulunk kommunikálni…
az anyuka, aki csak örült, hogy vigyázok a gyerekeire, de egy hét múlva hirtelen az élet közbeszólt, és fontos lett a segítségem…
a trambulin, amelyen a száz virágszirom egyszerre emelkedik el, amikor a kislány a magasba rugaszkodik…
a gnocchi, amelyet a hároméves walkie-talkie-nak hív…
a Rajna, amikor biciklizek, és az uszályok verte hullámokat figyelem…
a vicc, amelyet nem értek…
a férfi,aki ugyanoda jár misére mint én, és aki úgy néz ki mint Mézga Géza…
az ébresztőórám, amely 6-ra van állítva, de ki van kapcsolva a riasztás…
a nő, aki szembejön velem az utcán, és a gyerekeihez hirtelenmagyarul beszél…
a cikk, amelyet értettem és így nem tudom, milyen nyelven olvastam…
a vers, amely emlékeztet rá, milyen találó magyar szó a „nyüzsgő”…
a cseresznyefa, amely virágzik, és a szirmok hóesésként potyognak a földre…
a kislány, aki szerint a szemeim aranyszínűek…
az ebéd, amelyet Németországban egy olasz éteremben egy francia lánnyal költök el…
a kórus, amely nem zümmög, de mégis együtt rezeg, és ugyanúgy van velünk egy kisbaba a próbákon…
a srác, akinek felragyog az arca, amikor a nyakában függő taizé keresztről kérdezem…
az e-mail, amelyre várok, és megérkezik…
a pap, akinek mikor már negyedszer is bemutatkozom, annyira kellemetlenül érzi magát, hogy inkább megjegyez…
az akcentus, amelyet észreveszek…
a lány, aki hiányolja a dél-németországi emberek kedvességét, ugyanakkor magában hordozza azt…
a szomszédok, akik mindig a legérdekesebbek…
a helyzetpoén, amelyet sikerül elsütnöm…

a blog, amelyet nem tudom, ki olvas.

annakzent

Hogy szeretek nyelvet tanulni? Szenvedélyesen.

Ugyan…

…azt hittem, sokkal könnyebb lesz belerázódnom újra a németbe, még mindig nehéz. Amennyire szerettem a németet gimiben, most annyira idegesít a végtelen névelő, egyeztetés, ragozás, alanyi- tárgy- birtokos és részes eset, az igekötők… Persze, szeretem használni az agyamat, na de ennyit??! Igen (: Egyébként ennyit használni is szeretem. És miközben csapnivaló nyelvtannal kinyögök egy mondatot, mindig befigyel a flow. Különösen jó agytorna, amikor angolul beszélek a gyerekhez, aki németül válaszol, vagy ugyanezt játszom a másik családban franciául. A flow jó, és kárpótol.

Ugyanannyira…

…izgalmas a külföldön lét, mint amennyire leterhelő. Hogy amikor csak kenyeret veszek is előfordulhat, hogy olyan szót hallok, amelyet még korábban nem... ez a konstans tanulás a legjobb létforma. Persze nagyon fárasztó is, mert ha emberekkel vagyok, sosincs olyan, hogy csak vagyok. Hogy pihenhetne az agyam, és csak élvezhetném a társaságot meg az életet. Persze, ha ki tudnám kapcsolni az örökké szavakat és nyelvtani formákat tanulni akaró stréber énemet, akkor könnyebb lenne. De én sajnos nem tudom kikapcsolni.

Ugyanis…

…ez, tényleg ez a hobbim. Minél több nyelv van a képben, annál jobban élvezem. És mindig izgalmas számomra, hogy hogyan hallanak engem a külföldiek. Közben tök nehezen képzelem el, hogy milyen nekik engem hallgatni, mert magyarul tanuló külföldivel annyira ritkán találkozni. Vagy találkozom én. A franciák egybehangzóan állítják, hogy német akcentusom van. Az olaszok, hogy francia. A németeknél megoszlanak a vélemények. Valaki szerint francia színe van a kiejtésemnek, és van aki szerint… nem tudja milyen, de nem magyar, és nem francia, és nem angol, és nem spanyol, és többet nem ismer, szóval annakcentus. Az is érdekes mindig, amikor valaki úgy ítéli meg, hogy jól beszélek németül, és ezért azt gondolja.. hát, hogy jól beszélek németül. Pedig nem. De lehet, hogy pont őrá van szükségem ahhoz, hogy egyszer tényleg jól beszéljek, azáltal, hogy ő egy kihívást görget elém, mert természetesen meg akarok felelni az őáltala rólam alkotott képnek. Úgyhogy nagyon igyekszem ilyenkor megérteni, és értelmesen reagálni :D

Ugyanakkor…

…hiányzik a személyiségem. Az hiányzik mindig, hogy én amúgy jófej vagyok, de amikor még nem beszélek jól egy nyelvet, akkor… nos, akkor nem. Akkor lassú vagyok és unalmas. Még magamnak is. Vagyis magamnak. A körülöttem levőknek ez nem akkora veszteség, ők azt hiszik, ilyen vagyok. Mert ők németül/franciául/angolul ismertek meg. Nekem zavaró. #egoizmus

Ugyan már! Most ez van, most ez jó, most így van, most így jó. És az élet csak megy tovább. Előre.

élet itt, élet ott

Három hete még Magyarországon voltam. Volt munkám, közösségbe jártam, kórusban énekeltem, a Duna-parton futottam, amikor épp nem a Városligetben, kb. két hetente hazalátogattam a szüleimhez, olykor zongoráztam, ha érdekes film ment a mozikban, elmentem rá, megvolt a kedvenc boltom, a kedvenc utcám, a kedvenc templomom, zuhanyzás közben zenét hallgattam, és a kedvenc zenekaraim koncertjeire gyakorta elmentem. 
Most Németországban vagyok. Járok közösségbe, énekelek kórusban, a Rajna-parton futok, mindig, kb. hetente beszélek a szüleimmel, olykor zongorázom, ha érdekes film megy a moziban, elmegyek rá, van kedvenc boltom (a Haribo store, nyilván), kedvenc utcám, bár ha elnyílnak a sakura virágok, lehet, nem tartja meg ezt a státuszt, a kedvenc zenekaraim itt nem koncerteznek, és még zuhanyzás közben sem hallgatok zenét. 
A hétvégén kórushétvégére utaztam Jünkerath-ba. Ahogy a Don Bosco ház kertjében, amely egy erdő, sétáltam, valahogy megtalált ez az érzés. Hogy mennyire wahnsinn, hogy most itt vagyok. Hogy ennyire kevés idő elég egy élet átforgatásához. Azt gondoltam, most olyan, mintha itt élnék. Aztán rájöttem, hogy most itt élek. 


A minap fagyiztam. Mert fájt a torkom. Nem, igazából azért, mert egy péksütivel szerettem volna magam a Hofgartenbe installálni, de a pékség sajnos zárva volt. Ahogyan a Haribo store is, így háth nem maradt más, mint a gelato. Fagyival nem akartam elmászni egész a parkig, tudniillik mire odaértem volna, vagy elolvad a fagyim, vagy elfogy. Szóval maradtam a szökőkút mellett, itt úgyis érdekes embereket lehet szemlélni. Egyszer csak viszont ez a sok érdekes ember egyként rohant az üzletek felé... nem mókából, vagy flashmob gyanánt, hanem mert valaki lövöldözni kezdett a park mellett. Először azt gondoltam, biztos légpuska. Olyan amellyel édesapám szeretné néha az idegen macskákat elzavarni a kertünkből. Mert ugyan miért lenne rendes pisztoly? Igen, én olyan országból jövök, amely annyira kicsi és jelentéktelen, hogy senki sem lövöldözne igazi fegyverrel. Most a történet szempontjából lényegtelen, hogy tényleg csak légpuska hangja volt a riadalom kiváltója. A csávó, aki a lövéseket adta le, aztán elfutott a vasútállomás felé, mindenki visszaoldalgott a helyére nyalni a fagylaltját. 2 perc múlva elsurrant egy rendőrautó, de már aki 2 és fél perc múlva ért az akció helyszínére, mit sem tudott az egészről. Vett egy fagyit a gyerekének, és örült annak, ahogyan a gyerek élvezi az édességet és a napsütést.
Jobb-e félni, mint megijedni? Jelentem: szerintem nem. Egy héttel a 2015 novemberi terror támadások után Párizsban voltam, és akkor sem volt jobb félni, mint megijedni. Néha történnek olyan dolgok, amelyek az embert megakasztják a fagyi-evésben, de ha valami nem hiányzik nekem Magyarországról, azok a kék plakátok, és a "migránsozás" mint létező fogalom. A Túró Rudi viszont nagyon. 

az első. végre.

Bátorság vagy nem bátorság elindulni otthonról, amikor tudod, hogy jó helyre mész, a fenekedben érzed a boogie-t az indulásra, és nem égeted fel a hajóidat? Támogató közegből, befogadó közegbe átvándorolni bátorság-e? Elégedettségből kihívásokba migrálni kell-e bátorság? Keresni a fejlődésedet, kamatoztatni a talentumaidat, nyitni a világra ér-e annyit, hogy kibővítsd a komfortzónádat? Csinálnám-e, ha nem lenne magától értetődő?

Ezt a blogbejegyzést az utazásom olyan 12. órájában kezdtem el írni. Most már a megérkezésem 12. napja van, és most megpróbálom folytatni. Vagy újrakezdeni. Vagy csak úgy írni.

Nehezen hozok döntést, és nagyon féltem ettől az egyébként rövid külföldi kiruccanástól. Azért féltem tőle, mert nagyon szeretem azt a biztonságot, amelyet az otthoni kapcsolataim adnak. Az utóbbi években kialakult mély barátságok, közösségek, a családom, illetve a különböző helyekhez fűzött gyengéd érzelmeim erősen húztak hátra, miközben a vágyaim, a boogie a fenekemben, az idegen nyelvekhez és emberekhez való fura vonzódásom lökött volna előre. Amikor viszont utaztam errefelé, éreztem, hogy ez a legjobb döntés, amit meghoztam- talán életem legjobbja, de az aktuálisan legjobb egészen biztosan. Mert elhittem, elhatároztam, hogy ezek a kapcsolatok nem fognak eltűnni, ellenben tudom, hogy mire van szükségem, és azt meg tudom teremteni. Bárhol.

A Rajna parton sörözés még előttem van, de futás, biciklizés, kirándulás, állásinterjú, szentmise, vezetett ima, mozi, kóruspróba, múzeumozás, könyvtárazás... és végtelen új ember megismerése már az enyém itt. Persze ne tegyük a cseresznyét a torta tetejére- rossz érzés, hogy nem tudok ott lenni a barátaim fellépésein, a közös kirándulásokon, vagy otthon, amikor vidéki rokonok látogatnak meg minket, és rossz, hogy nem lesznek ők ott, mikor befutok a félmaraton végén meghalva, vagy hogy ami nekem itt szép és kedves, azt nem velük tudom megosztani. Szerencse, hogy 48 %-ban introvertált vagyok :D


Egyszer egy kedves barátom azt mondta, ha kimész külföldre, akkor szembesülsz csak igazán azzal, hogy ki vagy és milyen vagy. Mert hirtelen megváltozik minden, és ez az arcodba vágja a tényt, hogy te viszont ugyanolyan maradtál. Ugyanazok a hülyeségeid, a nehézségeid, az igényeid, a vágyaid. Gyorsan telik itt az idő, már megcsapott ennek a jelenségnek a szele, és jólesett. Mert nem változni jöttem ide. A vágyaimat követem, de azok nem a változásra, hanem a fejlődésre hívnak. És szabad vagyok arra is, hogy elbukjak, hogy ne érezzem jól magam. De szabad vagyok arra, hogy elégedett legyek és élvezzem a pillanatokat. Egyiket a másik után. Ahogyan adja az Isten. Ezért magától értetődő. Az elvárásmentesség teszi azzá.