patiszon.

fáj. nem azért, nem ott. nem betegség.

a vérkép nem mutatja, hogy a hiúságom sérült. a szépség csorbaságára nem írnak fel gyógyszert.

szerinted nem látszik. akarod mondani, nem feltűnő. szerintem a te lábad nem látszik. akarom mondani, nem feltűnő.

először örülök, hogy nem súlyos. hogy most nem zavarnának el a karolina úti véradóból. nincs. úgy csinálok, mintha nem lenne, de a nyakamra nő. eltorzít. mint az állványok a kölni dómot. marad velem, ami nem kell. mert miért is lenne rosszindulatú valami, ami belőlem táplálkozik.

érzem. mindig. szúr. kiszúrja a szemet, de bénít is. a kedvem szegi és visszatart. nem a komfortzónámban marasztal. a tehetetlenség esik a legmesszebb a komfort zónámtól. taszít. taszító a szemnek, de magamtól távolít, az örökségemtől visz el.

túl nagy, túl erős. nem tudom, hogy mit akar.



Isten a tenyerén hordoz. de néha tapsol.



a patiszonról éles késsel eltávolítjuk a szúrós szárat.

költözések.

vannak napok, amelyeken költözöm.

költözöm először, először el. burokból ki, izgatottan. szinte, mint az anya-méhből, csak most kevesebb küzdéssel. túl nagy a kalandvágy a honvágyhoz.


költözöm másodszor, vissza. elfelejtem a sírásokat, várok valami újra. vissza a burokba, hogy újra kitörjek.



költözöm harmadszor, középre. a világ közepére, az összes barátom közelébe, az első helyre, ahol megtalálom magam. jó itt. megélés, megtanulás, megszeretés. kötődés, szeretés, összetartozás, vágy és szabadság.



költözöm negyedszer, messze el. országot váltok, kíváncsian félek. elveszek és megtérek. nem fut itt folyó.



költözöm ötödször azért, hogy egy napon belül majd egy hónap múlva újra átcuccoljak. legnehezebb időszak. a lelkem lemaradt, nem ér utol. fáj. elmúlik. fáj, ahogy elmúlik.



költözöm hatodszor, a kályha mellé. szeptember van. futok az őszi szomorú széllel. hátulról fúj, mellettem suhan el. nem maradok sokáig.



költözöm hetedszer, engedj el. ez a szabadság kell most, a megállás. nem mozdulok, nem akarok menni tovább. állandósság, nem mozdulok. változom.



költözöm nyolcadszor, mert zakatol. mert hajt a valami, a mozdulatlanságból nyert boogie. ez kitart, ez hajt, ez visz talán örökre el. megint más ország, otthon.



költözöm kilencedszer, már nem számolom. ez egy koránkelős költözés. csak egy előreláthatóan rövid megálló. és aztán újra el-



költözöm tizedszer, visszamesszeel. kicsit haza, kicsit idegenbe. egyedül. tanulom, hogy most hol a fejlődés, hol van az, amire igazán vágyom, hol van az igazi szabadságom.



költözöm.

költözöm.

költözöm.

maraton vagy maradok.

2 és fél évvel ezelőtt kimentem a Dobó pályára futni. 200 métert sikerült egybe, aztán fájt a térdem, szúrt az oldalam, meg kellett állnom. sétáltam egy kört, aztán újra nekifutottam.
/Bolond, ki földre rogyván     fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként     mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,     mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,     maradni úgyse mer,
(Radnóti, Erőltetett menet, részlet)/

egyszer egy számomra kedves azt mondta, azért szereti a sportot, mert igazságos. amennyit beleteszel, annyit ad vissza. fair. és ez igaz. ha nem futok ott és akkor újra 200 métert, amennyit bírok, ma se tudnék többet. mert ilyen a sport. fair.
/Igazságot keresünk, de
Nem találunk még seholse.
(József Attila, És keressük az igazságot, részlet)/

amikor végleg kifáradtam, és se az izmaim, se a tüdőm, se a szívem nem bírt többet, hazamentem. és másnap újra ki a pályára. ugyanazt az edzést ismételtem meg - nem élvezve. értékelve a fejlődést a végén. remélve minden zsigeremmel, hogy lassan, de biztosan tudok majd olyan távot és tempót futni, ami örömet ad.
/Remény:
álmodunk és vergődünk álmainkban.
(Babits, A jobbak elmaradnak, részlet)/

nem minden fair az életben. néha úgy érzem, nem igazságos. mert tényleg beleteszek mindent, amit tudok. szeretek, elfogadok, törődök, elengedek, és semmi. nem csak annyi nem jön vissza, de semmi. az indifferencia faláról pattan vissza minden. és úgy érzem elvész, amit adtam, és én is kevesebb lettem. megfájdul a lelkem.
/- s nem látszik még, hogy mit viszünk magunkkal,
s mi lesz, mi majd belőlünk itt ragad.
(Závada, Ajánló vízhez, részlet)/

inkább megtanultam élvezni az utat. így, élvezve, gyorsnak tűnt a fejlődés, és futhattam. a térdem nem gátolta tovább a szívemet. a folyó futott mellettem. így mentem minden alkalommal addig, amíg úgy éreztem, a világból is ki tudnék futni. és amikor elfáradtam, már nem éreztem, hogy a világból is ki tudnék futni, akkor megfordultam.
/Hogy vigyáztam, hogy akartam,
Megindultan, vággyal telten,
Messze fényét, híres fényét
Önmagamtól irigyeltem.
(Ady, Megint Páris felé, részlet)/


a sebzett lelkem nyitott maradt a gyógyulásra. az Isten nem volt igazságos, sokkal többet adott vissza, mint amennyit én beletettem. szeretetet, elfogadást, fejlődést, értékelést, és meghívást, hogy merjek többre vágyni. és ez alkalommal a bátorságot is a hívás elfogadására.
/(

milyen érvényes
lett arcom: két tenyered
zárójelében!)
(Fodor Ákos)/


így, a folyóval futva a kilométereket lettem kész a kihívásra. a legjobbkor, a legjobb helyen döntöttem úgy, hogy most és itt. így a maraton lett az, ahol igazán a jelenben pihenhettem. és igazságosan minden edzés és pihenés megtérült. a bónusz pedig, mint mindig, a napokig kitartó endorfin adag.
/Ott szoktam én papírhajót
úsztatgatni, kórétutajt.
Kedvemtől még a korhadó
szilvafa is mindig kihajt.
(Kányádi, Az én folyóm, részlet)/

így, könnyek közt lettem hálás azért, amit adni vagyok képes. a legjobbkor, a legjobb helyen döntöttem úgy, hogy most és itt. így egy találkozás lett az, ami rámutatott az összetartozásra való vágyra. és igazságosan minden beletett szeretés és elfogadás megtérült. a bónusz pedig, mint mindig, a biztonság.
/Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.
(Reményik, Csak így..., részlet)/

index.

a böjt számomra sosem a hús-nem-evésről szól. mert az nekem nem lemondás. és miközben szeretek áldozatot hozni, valamiről lemondani a böjtben, sokkal inkább érzem a hívást arra, hogy több legyek. több legyek egy jó szokással, több legyek a jelenben levéssel, több legyek önzetlenséggel, odafigyeléssel, több legyek, de csak annyival, ami bennem van.

jó érzés a szeretett személyekben látni, hogy mennyivel több jóság van bennük, mint amennyit maguk is látnak, vagy amennyit mernek a hétköznapokban kamatoztatni. jó érzés az Isten által emlékeztetve lenni, hogy Ő több jóságot teremtett belém, mint amennyit magamban látok, vagy amennyit merek a hétköznapokban kamatoztatni.

minden Nagyböjt elején elhatározom, hogy. és általában pár hét után észreveszem, hogy el is felejtettem, amit elhatároztam. és a húsvétig még mindig van pár hét, és az egész olyan hosszú, hogy nem látom át egyben, és elveszem, és azt érzem, elbuktam. beragadtam egy körforgalomban. (go, trabi, go!) pedig a kocka már el van vetve. már 2000 évvel ezelőtt meghalt értem, és igazán tartozom Neki annyival, hogy betartom. hogy lemondok. hogy megteszem, hogy szokássá formálom. és felállok, ha elbuktam. hogy megkeresem a jó kijáratot, ha beragadtam a körforgalomban.

már kint van az index.

otthon, avagy lélektalálkozások.

honvágy. végre! elkapott, megtalált, hát megfogom, megtartom, hagyom, hogy legyen. hagyom, hogy fájjon a szívem. sírjon szeretetre éhesen. sírjak szeretetre éhesen.

sosem töltöttem még el ennyi időd nélkülük, akik a szemembe néznek és a lelkemet látják.

nem szokott honvágyam lenni. max a túró rudi hiányzik, de valljuk be, egy jó croissant tud kárpótolni ezen gyenge pillanatokban. néha viszont mégis elfog az érzés, hogy szívesebben lennék az igazi barátaimmal, akik ismernek igazán. hogy szívesebben futnék a Duna partján, ahova annyi emlék köt. hogy szívesebben mennék fel a Gellért-hegyre, ahol mély, meghitt megosztásaim voltak.  hogy szívesebben költeném el a vasárnapi ebédet a családommal, a lelkemet is tápláló ételeket fogyasztva. hogy szívesebben ülnék le a zongora elé, és hallgatnám, hogyan szól a bánatom, mire keresztül ér az ujjaimon.

először tudatos bennem az érzés, hogy hiányzik a szeretve-levés. hiányzik a lelkemnek, hogy találkozzon egy másikkal. mert ez ad életet. a találkozás. a megosztás.

idegen közegben ez nem evidens. persze megszületik! csak melózni kell érte. ma nincs erőm melózni érte. ma gyenge vagyok, és fáj. ma szükségem lenne a családom körbeölelésére.

ha ma nem tudod, miért vagy szerencsés, de a közeledben van valaki, aki a szemedbe néz és a lelkedet látja, ezért vagy szerencsés. tedd meg, hogy a szemébe nézel, és hagyod a lelkeiteket találkozni. engedd az életet.

hótalp nélkül.

hatkor szól a vekker. miért hatkor? miért szól? miért a vekker? minden-reggeli kérdések, amelyekre válasz nincs, mert nem motiváltan kelek, hanem motivációért. utolsó ölelés a párnának, majd elválunk egymástól, mint ágtól a levél. és igen, kint puszta, hideg tél. gyönyörű. a Nap még hezitál, de lassan elindul felfelé, narancs-rózsaszínbe borítva a hegyek és felhők közötti meztelen eget.

óvatosan gurítom le az első korty vizet. instant boldogság. elindul a nap, elindul az élet számomra is. végre! még nem döntöttem el, hogyan teszem ma jobbá a világot. talán nem is fogom.

télen mindig nehezebb. a lábam is nehezebben mozdul, pedig még nincs rajta a bokasúly. csak a konyháig szeretek először eljutni, hogy cukor és koffein nélkül indítsam be az agyam. de úgy igazán. engedek a táplálkozás örömének és ez már nem az első mosoly a napomban.

aztán már nem marad más hátra, mint előre. mindennap eljön ez a pillanat. a döntéshelyzet, amikor végtelen lehetőség közül keresem kiválasztani azt, amely elég. amely nekem ma elég, amely belőlem ma a világnak elég.

legyen ma is az, hogy nem süppedek depresszi(h)óba. azt hiszem, igazán, ezt a döntést már tegnap meghoztam, ezért keltem fel ma egyáltalán, és ha egyáltalán, akkor korán. de ma újraírnám, ha leírtam volna. január van, tél, hideg, korlátok, szabadságvesztés, elhatározás, akaraterő, kitartás, eredmény. lépkedek a kitaposott nyomban.

pénteken még nem tudom, mit hoz majd a vasárnap. a felhők fölött fog sütni a Nap, vagy a hóesés alatt?

nem én vezetek. ülök mellette, biztonságban. négy kerék gurul, négy kerék forog. ismerős az érzés, hogy ismeretlen az érzés.

érkezés. most több újratervezésbe került eljutnom oda, ahova indultam. nem félek az eltévedés kudarcától. a lényeg csak, hogy felismerem a tévedést, hogy elindulok újra, hogy ha egyedül nem megy, segítséget kérek. nekem egyedül nem megy.

látom, olykor látni vélem, hogy nem, nem csak magam miatt kell, hogy odaforduljak. oda. hozzá. nem biztos, hogy nekem kell a segítség, amikor én kérem. ekkor kell igazán a bátorság.

kész vagyok. reggel óta, ennyi idő kellett, hogy elkészüljek. ennyi döntés, ennyi mosoly, ennyi instant boldogság, ennyi találkozás, ennyi megismerés, ennyi tévedés, ennyi eltévedés, ennyi újratervezés, ennyi bátorság. nap közben is kezdődhet valami új. erre vagyok kész. mert ma utolértem a lelkem, minden a helyén van hozzám képest. így kezdődik ma nap közben valami új. a holnap pedig nincs megígérve.

ülök megint. gyűjtöm a kilométer-hiányt a lábaimba. az irány egyértelmű, a szabadság felé. úgyhogy arra megyek, és holnap is korán kelek.

lehetek én, aki vagyok. mert ez van. vagyis ez vagyok.