Pajzsmirigynapló (folyt.)

 2020 október 26.

Felvesznek a kórházban.

2020 október 27.

Úgy volt, hogy engem műtenek elsőként ma reggel, de nem készült el a COVID tesztem eredménye. Várunk. Jól aludtam éjszaka, végül a Frontint se vettem be, reggel a főnővér harsány hangja ébresztett. Krusovszky-t olvasom, amíg várom, hogy meglegyen a teszteredmény, és elvigyenek a műtőbe. Az Akik már nem leszünk sosem c. könyvben egy szexjelenet van, épp annál tartok… Ezt azért kicsit túlzásnak érzem, leteszem a könyvet és francia haikukra váltok. Reggel vettem be nyugtatót, megtette hatását, elalszom. 9 körül ébredek újra, akkor szólnak, hogy megvan a teszt, de azt még nem tudják, így mikor kerülök sorra. Aztán fél 10 körül megjelenik egy műtős fiú, jelzi, hogy értem jött, és hogy kimegy amíg levetkőzöm. Kapok még egy bogyeszt.

Amikor betolnak a műtőbe, az anesztesek kérdezik, hol nézték a vércsoportomat, mert nem látják a rendszerben. Hát azt biza’ itt, ebben a kórházban. Mindegy, nézik újra, vesznek vért (ez már nehezen jön, mert órák óta nem ittam). Elaltatnak, jóéjszakát.

Sötét, két alak beszélget, a nő hozzám fordul, “mondja azt, hogy amerika”, én mondom. Vissza lehet tolni az osztályra - hallom a távolból.

Sötét. (Persze, csukott szem mögött mi lenne?) Fájdalom. Infúzió. Hallom ahogy arról beszélnek, már 2 l belém csöpögött, és fájdalomcsillapítót is kapok az infúzióban.

Sötét. Este körbejár egy nővérke, felöltöztet, kérdezi, voltam-e már mosdóban. Hah, én, a telefonfüggő, még a telefonomat se vettem elő; nem, nem voltam még mosdóban. Akkor igyekezzek, különben éjszakára katétert kapok.

Sötét. Lassan magamhoz térek, lassan megkeresem a telefonom, lassan írok mindenkinek, hogy minden ok. Valójában fogalmam sincs arról, hogy mi ok és mi nem az. (Avagy: mi ok és mi következmény.) Mosdóba is kifáradok, és most már bólogatok a kérdésre, hogy voltam-e már. Az esti viziten biciklit mondatnak velem. Amikor elmegy a doktornő, a saját szórakozásomra azt mondom: putain de merde. Mert kiváncsi vagyok, tudok-e még francia "r" betűt mondani, meg mert jól esik egy kis francia káromkodás.

Sötét. Éjszaka keveset alszom, ezt annak tudom be, hogy egész nap ki voltam ütve. Egy drain lóg ki a nyakamból, baromi ijesztő. Minden fáj.

2020 október 28.

New day, new you.

A reggeli vizitre a sebészem jön, elmeséli, mennyire hajszálon múlott, hogy ne kelljen vérátömlesztés, meg hogy mekkora káoszt talált odabent. Nagyobbat, többet, mint amire számítottunk. Ezen elsírom magam. Összedől bennem a világ, amelyben reménykedtem, hogy az alternatív gyógymódok enyhíteni tudják a káoszt. Úgy döntök, mégis a szüleimhez megyek, a mama hotelbe haza, amikor kiengednek.

Mindeközben brutál új fertőzött számokat hazudnak a statisztikákban, várom, hogy hazamehessek.

2020 október 29.

A szomszéd ágyra nem jön végül a beharangozott néni, mert pozitív lett a COVID tesztje. Egy másik kórteremből egy színésznőt hoznak át. Primadonna. Meg is guglizom. Szeretem azt a filmet, amiben láttam, csak nem ismerem fel, mert egészen megöregedett azóta.

Még a mai délelőttöt is a barátnőmtől kapott bébi tápokon élem túl, mert a kórház puffasztott rizset meg sült csirkét adna, de a vizet nyelnem is problémás.

Fuvar haza: apa hintó, mama hotel.

2020 október 31.

Halloween. Leveszem a kötést, hogy gyerekeket ijesztgessek az elvágott nyakammal. De csak én vagyok itt, és majdnem elájulok, ahogyan hozzáérek az érzéketlen nyakamhoz. Fura érzés a nemérzés. Hangosan beszélek magamhoz (és igen, ezt be is ismerem), győzködöm magam, hogy minden oké, nem kell elájulnom. Végül sikerül eszméletemnél maradni, visszafolyik a vér a tagjaimba. 

2020. november 1.

Megint egyedül vagyok kicsit otthon, és tudatosítom a hálámat afelett, hogy van hangom. Ezzel a hanggal, ami ma van, csak rövid ideig tudok suttogni, de van. Határozottan van. 

Ma imádkoztam először a műtét óta.

2020. november 2.

Ha ez az én naplóm, muszáj leírnom azt a szépet, amit ma olvastam:

"La rareté crée le miracle, la répétition l'efface" (Éric-Emmanuel Schmitt)

2020. november 3.

Szeretem szétszedni a szavakat, de valamiért a pajzsmirigy szó eddig mindig egyben maradt bennem. És ma vettem észre, hogy ez egy pajzs. Mert érzem, hogy lehullott. Könnyek szöknek mögüle, és saját magam előtt is többet merek mutatni magamból.

Nagyon félelmetes az egész.

Közben még köhögök a műtéti megfázástól, fáj a torkom, még nem álltak vissza a hangszálaim, még mindig csak alátámasztással tudom megemelni a fejem, fáj a nyelés, a tüsszentés = halál, és olykor elfelejtem, hogy szövettan eredményre várok.

2020. november 21.

Mostanában nincs túl sok értelme az élésnek. Mintha állna az egész világ.

Nem tudom teljes bizonyossággal megmondani, hogy ezt a felborult hormonháztartásom miatti depresszió, vagy a Coronakrise mondatja velem. Nem, nem is mondom ezt. Érzem.

2020. december 1.

Ez az év is hogy elment! Na nem a Gergely-naptár szerinti... hanem ez, amelynek holnap van a fordulópontja.

Eddigi életem legszebb ajándéka a ma az újságokban landoló Szájer-sztori. Ez egy fénypont a depressziómban. Terápiás jókedvet okoz, de tényleg. Persze az is, hogy meglátogatott a családom, és hogy este felhívtak az endokrinológusom rendelőjéből, hogy kapok időpontot idénre. 

Egészen elmegy ez a napló a félszárnyú pillangóm történetétől. De őszintén nagyon nehéz hosszabban kifejteni, mennyire vagyok rosszul. Adynak kéne lennem, hogy le merjem írni ezeket a sötétségeket. Naponta ötször sírok, ami nálam normális esetben egy éves adag. Csak akkor és csak azért kelek fel, ha és amikor muszáj. Leszarom a kijárási korlátozásokat is, úgysincs se kedvem, se erőm semmihez. Megpróbálok pár naponta legalább egy rövid sétára kimenni. Teljesen kiszámíthatatlan vagyok a fáradtság és a hangulatingadozások miatt. Őszintén hálás vagyok minden olyan pillanatért, amikor egy-egy pozitív gondolat ébred bennem, mert sosem tudhatom, mikor lesz újra ilyen. Egyedül érzem magam, és ezt most leírom annak a reményében, hogy valaki ezt olvasva rájön, hogy nincs egyedül.

2020. december 17.

Ma voltam az endokrinológusnál. Az ATPO szintem klasszisokkal esett vissza a műtét után, hurrá! A TSH-m szép magas, nem csoda, hogy szarul vagyok. Kapok gyógyszert, egyelőre viszonylag kis adagot, és elmondhatatlanul várom, hogy elkezdjen hatni. Remény. Végre. Már a szó is idegenül cseng.

2020. december 26.

Talán a pihenés, hogy nem dolgozom már pár napja, hogy nincs stressz, talán ez a remény, hogy lassan a gyógyszernek is lesz hatása, és különben is, hosszútávon rendben leszek, de most jól vagyok annyira mentálisan, hogy észreveszem, türelmes szeretnék lenni magammal. Mégiscsak egy pajzsmirigy műtéten vagyok túl. Egy kb 10 centis seb gyógyulgat a nyakamon, és a hormonháztartásom borult fel. Idő kell. 

Látom a fényt az alagút végén. És nem dudál. Szép. Nem tökéletes, de szép.

2021. január 1.

I have a good feeling about this.

2021. január 27.

Nincs vége. A naplónak sem, a pajzsmirigyem történetének sem, de az életemnek sem.

Hálás vagyok azért, hogy a nehezén túl vagyok, és büszke is magamra, hogy végigcsináltam. És még igazán az motoz bennem, hogy milyen sokan csinálják ezt végig, és milyen kevesen és milyen keveset tudunk erről, és néha még az orvosok is inkább félrenéznek, és bár senkinek se kéne ilyen bizonytalanságot, és egyedül hagyottságot átélnie...

Szóval, ha bármi miatt felmerül Nálad, hogy pajzsmirigy, szólj mindenképp, tudok ajánlani jó szakembereket! :)

puszik,

A.

Nem utazhatok - 1. rész - Trieste

 Nem utazhatok Trieste-be. Mondjuk 20 éves sem lehetek már soha, mint amikor először jártam ott.

Egy fiúval mentem, aki nagyon tetszett annak ellenére, hogy szakállat viselt, és határozottan amiatt, hogy pár héttel korábban gitározott és énekelt nekem. Az ő ötlete volt, hogy stoppoljunk. Én akkor azt mondtam "oké", majd pár évvel később, hogy "basszus, ez azért tök veszélyes ilyen fiatal lánynak, nem semmi, hogy megengedted" - ezt édesanyámnak. Ő csak annyit mondott, hogy ha én valamit a fejembe veszek, azt úgyis megcsinálom, szóval nem nagyon volt választása. "Ne aggódj, a te gyereked biztos nem lesz olyan, mint te, nem fog ilyeneket csinálni"- mondta még édesanyám ironikusan.

Este 6-kor érkeztünk meg a városközpontba, a tengerparti kikötőbe, és mini gázon konzervet melegítettünk vacsorára. Ezt megelőzte kb 10 órányi utazás, először BKV-val át a városon, aztán két fuvar Szlovéniáig, onnan még két kamion út Trieste határáig. Kerítésen átmászás, és még egy stopp, hogy bejussunk a városba. Emlékszem, nagyon csúnyán néztem minden autósra, aki egyedül utazott, mégsem vett fel minket. Tipikus, hogy az utolsó fuvarunk egy családdal volt, apuka vezetett, anyuka hátul ült a pár hónapos babával. Mi pedig beültünk a nagy hátizsákjainkkal. Én a hátizsákomba végtelenül sok cuccot pakoltam el. Valójában erre a pár napos mókára azon kívül, ami ruhát viseltem, még egy meleg pulcsi, egy póló, és néhány bugyi, fogkefe, fogkrém, és egy bikini (azért mégis) bőségesen elég lett volna. Csak hát ugye tetszett a fiú.

Óriási mázli volt ilyen gyorsan lejutnunk. Gyorsan hálával gondolok az útra, feltöltöm a jóérzés raktáraimat, mert utána sátorhely keresés következett, amire emlékezni is fáj. Besötétedett, esett az eső, és sátorhelyet kerestünk. Erősen él bennem a kép, hogy húzza a hátamat a hátizsák, teszem egyik lábamat a másik elé, mert még megyünk, de már látszik, hogy nem lesz jobb hely, mint az út széle, ahol persze illegális sátrazni, de majd reggel gyorsan összepakolunk. Végül ez is lett, csak sokáig nem adtuk fel. Illetve (kit akarok átverni), én hamar feladtam. 

Reggel a sátorra sütött a nap. Elég kis mobil volt a sátor, csak megfogtuk a négy sarkát és átvágtunk az egyébként elég forgalmas úton. A másik oldal már a "rakpart" volt, itt csak letettük a sátrat, a cuccainkat egy padra górtuk, és amíg a sátor száradt, fürödtünk a tengerben. A brutális élővízfóbiám ellenére ez jó élmény maradt, ez a csobbanás. Lebegés. Minden irányból kék, ami körülvett.

Ma már nem tudnám megmondani, hány napot töltöttünk el Trieste-ben, ill. a környékén. Biztosan megnéztük a Miramare kastélyt (az itt kiállított bútorokkal szívesen berendezném az új lakást) és a Grotta gigante barlangot (itt nekem leginkább az idegenvezetés tetszett, mert 3 nyelven ment). Egyik éjszaka egy kiépített strand padjain aludtunk, ahonnan hajnalban a kedves karbantartó bácsi slaggal locsolva söpört le minket. Az utolsó trieste-i éjszakát pedig egy erdőben töltöttük az autópálya mellett, ami kicsit félelmetes volt, de így nem kellett olyan korán kelni, amikor másnap hajnalban hazaindultunk.

Egyik este - vélhetőleg éppen romantikáztunk a tengerparton - arra lettünk figyelmesek, hogy zsivaj és zeneszó jön fentebb a partról. Mivel a fiú, aki tetszett, zenész volt, nyilván fel kellett derítenünk a zene forrását. Felsétáltunk, és  megláttuk, hogy egy betonplaccon egy csapat fiatal táncol JBL-ből szóló zenére. Franciák voltak a csapat, és főleg francia néptáncokat roptak. Ahogy beszélgettünk, és kiderült, hogy mi pedig magyarok vagyunk, az egyik fiú a JBL-hez ugrott (vagy telefonhoz. amiről vezérelték a hangszórót. de ki emlékszik már részletekre. már nem vagyok 20 éves.- a szerk.) és betette az Ördög útját. Suhuu, az egyetlen dal, amelyre tudtam, milyen lépésekkel érdemes táncolni, úgyhogy körbe is álltunk és tanítottunk a csapatnak egy kis moldvait. Az Ördög útja azóta is a kedvenc népi dalom. Ennek a kedvelésnek mondjuk megágyazott az, amikor tizenévesen Szigligeten egy vidám éjszaka a tábortűz mellett táncoltuk. Kicsit féltünk, vajon a szomszédok it szólnak majd, de inkább csak jól éreztük magunkat. Másnap pedig a szomszédok, a mi sűrű bocsánatkérésünkre azt mondták, adnak még fát, hogy legyen miből másnap is tábortüzet raknunk, hogy ne fázzunk a muzsikálás alatt. Meg kell itt jegyeznem, hogy akkor a zene nem JBL segítségével, hanem egy furulya, egy lábas, egy fakanál és egy műanyag szék kreatív felhasználásával csendült fel. A saját és a szomszédok örömére.

Általában, ha Olaszországba megyek az ételek fontos részét képezik az útnak, de nem ezen a stopptúrán. Egyszer mentünk be élelmiszer boltba, vettünk kenyeret, meg talán valamiféle prosciuttot, de alapvetően az otthonról hozott konzerveken éltünk. Az első csilisbab még egész jó volt, de amikor sátorból kilógatott lábbal ptóbáltuk a tonhalkonzervből az olajat nem a sátor belsejébe csorgatni... experiment kitchen.

A hazaút kamionon kezdődött, rávettünk egy román sofőrt, hogy ugyanmár vigyen el minket egy darabon, biztos nem lesz rendőr a pályán... Nem volt. Nagyon fájt a derekam ezen az úton, azt hittem a nehéz házizsák csigaházként cipelése miatt, aztán kiderült, hogy nem attól, de most inkább nem írom le, mi volt az ok, így is biztosan lesz olyan nő, aki elérti a célzást. Nagyon hosszan mentünk ezzel az egy kamionossal. Nagyon elfáradtunk. Nagyon kellett pisilnünk. Nagyon lógott a kezünkben a BUDAPEST tábla, miközben kullogtunk egy asztalhoz, hogy végre pihenjünk és együnk egy kicsit. Egy házaspár mindeközben nagyon észrevett minket, és anélkül, hogy elkezdtünk volna valóban stoppolni, odajött hozzám a nő, hogy ők pont Budapestre mennek, elvisznek minket. Ez a kezdők szerencséje, azt hiszem, hogy még mielőtt akár egy autóshoz is odamennénk, hogy elvisz-e, egy autós jön oda hozzánk, hogy elvisz.

A szerencsefuvarban úgy döntöttünk, kiszállunk a Balatonnál, mert Magyarországon sokkal jobb idő volt, mint lent Olaszországban. Akkor még nem tudtuk, hogy másnapra pont ideér a trieste-i eső, és a Balatonban sem fogunk fürdeni. Így jutottunk Balatonszemesre. Erről csak annyit, hogy ezután az este után 6 évig nem ittam vörös bort. Az utolsó napra nekem elmúlt a kalandos kedvem, ezért Szemesről már vonattal jöttünk vissza Budapestre.

Nekem ez volt életem stopptúrája, ezután, egyedül csak nagyon rövid szakaszon utaztam szervezetlenül. Édesanyám örömére. Valójában felettébb félős vagyok, és hiába élmény random emberekkel utazni, nőként egyedül nem szívesen vállalom be. Talán most mégis. Ha utazhatnék.