sosem töltöttem még el ennyi időd nélkülük, akik a szemembe néznek és a lelkemet látják.
nem szokott honvágyam lenni. max a túró rudi hiányzik, de valljuk be, egy jó croissant tud kárpótolni ezen gyenge pillanatokban. néha viszont mégis elfog az érzés, hogy szívesebben lennék az igazi barátaimmal, akik ismernek igazán. hogy szívesebben futnék a Duna partján, ahova annyi emlék köt. hogy szívesebben mennék fel a Gellért-hegyre, ahol mély, meghitt megosztásaim voltak. hogy szívesebben költeném el a vasárnapi ebédet a családommal, a lelkemet is tápláló ételeket fogyasztva. hogy szívesebben ülnék le a zongora elé, és hallgatnám, hogyan szól a bánatom, mire keresztül ér az ujjaimon.
először tudatos bennem az érzés, hogy hiányzik a szeretve-levés. hiányzik a lelkemnek, hogy találkozzon egy másikkal. mert ez ad életet. a találkozás. a megosztás.
idegen közegben ez nem evidens. persze megszületik! csak melózni kell érte. ma nincs erőm melózni érte. ma gyenge vagyok, és fáj. ma szükségem lenne a családom körbeölelésére.
ha ma nem tudod, miért vagy szerencsés, de a közeledben van valaki, aki a szemedbe néz és a lelkedet látja, ezért vagy szerencsés. tedd meg, hogy a szemébe nézel, és hagyod a lelkeiteket találkozni. engedd az életet.
