2020 október 26.
Felvesznek a kórházban.
2020 október 27.
Úgy volt, hogy engem műtenek elsőként ma reggel, de nem készült el a COVID tesztem eredménye. Várunk. Jól aludtam éjszaka, végül a Frontint se vettem be, reggel a főnővér harsány hangja ébresztett. Krusovszky-t olvasom, amíg várom, hogy meglegyen a teszteredmény, és elvigyenek a műtőbe. Az Akik már nem leszünk sosem c. könyvben egy szexjelenet van, épp annál tartok… Ezt azért kicsit túlzásnak érzem, leteszem a könyvet és francia haikukra váltok. Reggel vettem be nyugtatót, megtette hatását, elalszom. 9 körül ébredek újra, akkor szólnak, hogy megvan a teszt, de azt még nem tudják, így mikor kerülök sorra. Aztán fél 10 körül megjelenik egy műtős fiú, jelzi, hogy értem jött, és hogy kimegy amíg levetkőzöm. Kapok még egy bogyeszt.
Amikor betolnak a műtőbe, az anesztesek kérdezik, hol nézték a vércsoportomat, mert nem látják a rendszerben. Hát azt biza’ itt, ebben a kórházban. Mindegy, nézik újra, vesznek vért (ez már nehezen jön, mert órák óta nem ittam). Elaltatnak, jóéjszakát.
Sötét, két alak beszélget, a nő hozzám fordul, “mondja azt, hogy amerika”, én mondom. Vissza lehet tolni az osztályra - hallom a távolból.
Sötét. (Persze, csukott szem mögött mi lenne?) Fájdalom. Infúzió. Hallom ahogy arról beszélnek, már 2 l belém csöpögött, és fájdalomcsillapítót is kapok az infúzióban.
Sötét. Este körbejár egy nővérke, felöltöztet, kérdezi, voltam-e már mosdóban. Hah, én, a telefonfüggő, még a telefonomat se vettem elő; nem, nem voltam még mosdóban. Akkor igyekezzek, különben éjszakára katétert kapok.
Sötét. Lassan magamhoz térek, lassan megkeresem a telefonom, lassan írok mindenkinek, hogy minden ok. Valójában fogalmam sincs arról, hogy mi ok és mi nem az. (Avagy: mi ok és mi következmény.) Mosdóba is kifáradok, és most már bólogatok a kérdésre, hogy voltam-e már. Az esti viziten biciklit mondatnak velem. Amikor elmegy a doktornő, a saját szórakozásomra azt mondom: putain de merde. Mert kiváncsi vagyok, tudok-e még francia "r" betűt mondani, meg mert jól esik egy kis francia káromkodás.
Sötét. Éjszaka keveset alszom, ezt annak tudom be, hogy egész nap ki voltam ütve. Egy drain lóg ki a nyakamból, baromi ijesztő. Minden fáj.
2020 október 28.
New day, new you.
A reggeli vizitre a sebészem jön, elmeséli, mennyire hajszálon múlott, hogy ne kelljen vérátömlesztés, meg hogy mekkora káoszt talált odabent. Nagyobbat, többet, mint amire számítottunk. Ezen elsírom magam. Összedől bennem a világ, amelyben reménykedtem, hogy az alternatív gyógymódok enyhíteni tudják a káoszt. Úgy döntök, mégis a szüleimhez megyek, a mama hotelbe haza, amikor kiengednek.
Mindeközben brutál új fertőzött számokat hazudnak a statisztikákban, várom, hogy hazamehessek.
2020 október 29.
A szomszéd ágyra nem jön végül a beharangozott néni, mert pozitív lett a COVID tesztje. Egy másik kórteremből egy színésznőt hoznak át. Primadonna. Meg is guglizom. Szeretem azt a filmet, amiben láttam, csak nem ismerem fel, mert egészen megöregedett azóta.
Még a mai délelőttöt is a barátnőmtől kapott bébi tápokon élem túl, mert a kórház puffasztott rizset meg sült csirkét adna, de a vizet nyelnem is problémás.
Fuvar haza: apa hintó, mama hotel.
2020 október 31.
Halloween. Leveszem a kötést, hogy gyerekeket ijesztgessek az elvágott nyakammal. De csak én vagyok itt, és majdnem elájulok, ahogyan hozzáérek az érzéketlen nyakamhoz. Fura érzés a nemérzés. Hangosan beszélek magamhoz (és igen, ezt be is ismerem), győzködöm magam, hogy minden oké, nem kell elájulnom. Végül sikerül eszméletemnél maradni, visszafolyik a vér a tagjaimba.
2020. november 1.
Megint egyedül vagyok kicsit otthon, és tudatosítom a hálámat afelett, hogy van hangom. Ezzel a hanggal, ami ma van, csak rövid ideig tudok suttogni, de van. Határozottan van.
Ma imádkoztam először a műtét óta.
2020. november 2.
Ha ez az én naplóm, muszáj leírnom azt a szépet, amit ma olvastam:
"La rareté crée le miracle, la répétition l'efface" (Éric-Emmanuel Schmitt)
2020. november 3.
Szeretem szétszedni a szavakat, de valamiért a pajzsmirigy szó eddig mindig egyben maradt bennem. És ma vettem észre, hogy ez egy pajzs. Mert érzem, hogy lehullott. Könnyek szöknek mögüle, és saját magam előtt is többet merek mutatni magamból.
Nagyon félelmetes az egész.
Közben még köhögök a műtéti megfázástól, fáj a torkom, még nem álltak vissza a hangszálaim, még mindig csak alátámasztással tudom megemelni a fejem, fáj a nyelés, a tüsszentés = halál, és olykor elfelejtem, hogy szövettan eredményre várok.
2020. november 21.
Mostanában nincs túl sok értelme az élésnek. Mintha állna az egész világ.
Nem tudom teljes bizonyossággal megmondani, hogy ezt a felborult hormonháztartásom miatti depresszió, vagy a Coronakrise mondatja velem. Nem, nem is mondom ezt. Érzem.
2020. december 1.
Ez az év is hogy elment! Na nem a Gergely-naptár szerinti... hanem ez, amelynek holnap van a fordulópontja.
Eddigi életem legszebb ajándéka a ma az újságokban landoló Szájer-sztori. Ez egy fénypont a depressziómban. Terápiás jókedvet okoz, de tényleg. Persze az is, hogy meglátogatott a családom, és hogy este felhívtak az endokrinológusom rendelőjéből, hogy kapok időpontot idénre.
Egészen elmegy ez a napló a félszárnyú pillangóm történetétől. De őszintén nagyon nehéz hosszabban kifejteni, mennyire vagyok rosszul. Adynak kéne lennem, hogy le merjem írni ezeket a sötétségeket. Naponta ötször sírok, ami nálam normális esetben egy éves adag. Csak akkor és csak azért kelek fel, ha és amikor muszáj. Leszarom a kijárási korlátozásokat is, úgysincs se kedvem, se erőm semmihez. Megpróbálok pár naponta legalább egy rövid sétára kimenni. Teljesen kiszámíthatatlan vagyok a fáradtság és a hangulatingadozások miatt. Őszintén hálás vagyok minden olyan pillanatért, amikor egy-egy pozitív gondolat ébred bennem, mert sosem tudhatom, mikor lesz újra ilyen. Egyedül érzem magam, és ezt most leírom annak a reményében, hogy valaki ezt olvasva rájön, hogy nincs egyedül.
2020. december 17.
Ma voltam az endokrinológusnál. Az ATPO szintem klasszisokkal esett vissza a műtét után, hurrá! A TSH-m szép magas, nem csoda, hogy szarul vagyok. Kapok gyógyszert, egyelőre viszonylag kis adagot, és elmondhatatlanul várom, hogy elkezdjen hatni. Remény. Végre. Már a szó is idegenül cseng.
2020. december 26.
Talán a pihenés, hogy nem dolgozom már pár napja, hogy nincs stressz, talán ez a remény, hogy lassan a gyógyszernek is lesz hatása, és különben is, hosszútávon rendben leszek, de most jól vagyok annyira mentálisan, hogy észreveszem, türelmes szeretnék lenni magammal. Mégiscsak egy pajzsmirigy műtéten vagyok túl. Egy kb 10 centis seb gyógyulgat a nyakamon, és a hormonháztartásom borult fel. Idő kell.
Látom a fényt az alagút végén. És nem dudál. Szép. Nem tökéletes, de szép.
2021. január 1.
I have a good feeling about this.
2021. január 27.
Nincs vége. A naplónak sem, a pajzsmirigyem történetének sem, de az életemnek sem.
Hálás vagyok azért, hogy a nehezén túl vagyok, és büszke is magamra, hogy végigcsináltam. És még igazán az motoz bennem, hogy milyen sokan csinálják ezt végig, és milyen kevesen és milyen keveset tudunk erről, és néha még az orvosok is inkább félrenéznek, és bár senkinek se kéne ilyen bizonytalanságot, és egyedül hagyottságot átélnie...
Szóval, ha bármi miatt felmerül Nálad, hogy pajzsmirigy, szólj mindenképp, tudok ajánlani jó szakembereket! :)
puszik,
A.
