Futkorásztam körülötted, konkrétan ezt csináltam. Nem mentem oda hozzád, nem is köszöntem sem reggel, sem este, sem messengeren, sem a szemedbe nézve. Valahogy mégis az életem középpontjában maradtál. Persze, a múltunk összekötött. Összeköt már örökké az, hogy szerettelek, és ha egyszer szerettelek, az nem múlik el igazán soha. Soha és örökké. Bár már a születésnapodon sem köszöntöttelek fel. Nem éreztem fájónak a halálodat sem. Mentek a napok, az évek, futkorásztam körülötted. Körbe-körbe. Ringlispíl, írom, mert ez vicces szó, meg olyan svábnak tűnik, mint én is vagyok (és Te is). Miközben körbe-körbe futkorásztam, ez a körbe-körbe futkorászás, az én körbe-körbe futkorászásom is Te voltál. Benne voltál, mert bennem voltál, mert bennem vagy. Néha felém nyúltál (csak néha?) én odébb léptem, majdnem tánc. Csak tartottam a tartásommal, hidegen, mint az a bizonyos jégkirálynő, aki vagyok, akit örököltem, csak tartottam a távolságot. Mert ez a büszkeség, ez a makacs függetlenség, szabadság mondhatni, vagy szabad akarat talán, nem engedte, hogy engedjek. Hogy kitérjek a körpályáról, és beléd ütközzek.
Aztán egyszer csak puff. (Vagy bumm.) Ütköztem mégis. Beléd. És Te belém. És szétestem. Jégdarabokra. Szúrós, kemény, olvadó, éhes, szomjas, fáradt szilánkokra. Amelyeket Te összeszedtél. Összeszedtél.
Annyira durván el van vetve ez a kocka... Annyi szenvedéssel, annyi szenvedéllyel haltál meg értem, hogy nem is értem néha, miért nem értem. Vagy mit nem értek. Ezen.
Futkorásztam körülötted, konkrétan ezt csináltam, Uram.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése