kapcsolattal kapolcsatban.

 egy elment és egy másik jött fel a helyére. mintha csillagok váltották volna egymást az égen. valahol egy szív összetörött, míg felkelt a hold, és csak csönd maradt utána. ahogy a szívszakadások után szokott - kívül-belül ordító fájdalom. mindenki tudta, hogy mi hiányzik, csak azt nem, hogy kinek. lehet, hogy nem is valami hiányzik, csak azt hittem, hogy te hiányoztál, amikor menekültem. egy történet mesévé változott, ahogy a nagymamám mondta el. mindenről szólt, ami a szabadságot veszélyeztette. a nagybetűs szabadságot kisbetűvel leírva. bocsánatot kértem azért, hogy elvesztettem. örökre fontos volt. most már minden nap úgy ment el, hogy nem búcsúzott el. vannak dolgok, amik nem változnak. bárcsak én ne ilyen dolog lennék. 

életem szerelme (clickbait)

 ha tudnám, hogy mikor fogok meghalni, nem te lennél életem szerelme.

de akkor nem tudnám megkülönböztetni a nevetéseidet, nem tudnám hangról, mikor látsz valami vicceset, és mikor olyat, amit/akit szeretsz. nem látnám hangról a szemed mellett gyűlő ráncokat, és közben az összes fogadat a megszokott sorrendben. nem tudnám, hogyan nézel tükörbe, és nézel el magad mellett a lelkedre. nem ismerném az illatod, amikor még reggel az orrom a paplan illatával telve érzékel téged. az illatodat. téged. ha tudnám, hogy mikor fogok meghalni, nem mindig akarnám kinyitni a szemem. de nem is kéne, az orrom is érezné, hogy nem te vagy életem szerelme. a szemem elnézne melletted a tükörben. mondanék valami vicceset, és nem nevetnél. se rajtam, se rám. mert nem te lennél életem szerelme.

de nem tudom, hogy mikor fogok meghalni.

majd ha piros hó esik, nem sárga. avagy Ne nézz fel! filmkritika.

 legyen most az, hogy megírom életem egyetlen és első filmkritikáját, mert a ne nézz fel, csak előre, nem hátra, instant a legjobb film, és a legvalóságosabb társadalomkritika arról a földön élő humanoid masszáról, akit nem érdekel, mit tudunk, mi van mögöttünk, mit tettünk a bolygónkkal, a társadalmunkkal, mit mond a tudomány, legyen az asztronómia, matematika, fizika, pszichológia, szociológia, még a józan paraszti ész sem számít, csak legyen valami fikázható, mert addig jó, míg ugyanaz folyik a tévéből, mint a sörcsapból, és a kocsmában is meg tudjuk beszélni, vagy csak kifejezni a bizonytalanságunkat azzal kapcsolatban, hogy ezt hogyan számolták ki, tán matematikusok, de nem is hiszem el, sós vízbe, nem hiszem el, mert mennyi esély van már erre, 100 forintnak is 50 a fele, négyévente meg úgyis választottunk, és fél lábon is kihordjuk az államcsődöt inkább, mint hogy gondolkoznunk kelljen, meg amúgy is csak az számít, hogy csak azokba rúgjon a társadalom, meg a politika, meg a kék plakát, akibe én is belerúgnék, ha megkérdeznék a kocsmában, hogy belerúgnék-e, persze, az erőszak is csak akkor rosszaság, ha olyat vernek, aki nem érdemli meg, különben csak nevelési eszköz, hogy megtanulja, ő nem fehér heteroszexuális európai férfi, és nekünk nem kell a szelektíven kukázott oktatás, jó a két évente változatos alaptanterv, úccse szülünk már ide még egy magyart, mer' egyrészt ide senki ne jöjjön, másrészt innen mindenki menjen el, azt' küldje haza a pénzt, kisfiam, a flációból még kiírhatjuk, hogy vakáció, nagyjából, de az úgy elég is, mondjuk már nem a Balatonon, meg olyan helyen sem, ahol nem fogadják el a lovat szőrén ülő magyar forintunkat, az ellopott éveinket visszaloptuk, és lebetonoztuk belőle a sivatagunk közepét, de nem baj, az is szétesik, ha ráhajt néhány kék busz, és akkor már bárhol homokba dughatjuk a fejünket. ne nézz fel.

karácsonyi. vagy karácsonyos.

Szerintem ez az írás attól lesz karácsonyi (vagy karácsonyos), hogy egy feldíszített fenyőfa alatt ülve írom, és a laptop billentyűzetére hulló tűlevelektől beragadnak a félelmeimet leíró betűk. 

Ahogy levegőt veszek, illatokat szippantok be, emlékeket, amelyek miatt biztonságosnak érzem a világot. Megakad a szemem a mécses lángján, majd egy festmény sarkába pingált néven. Ez az én nevem. A festmény arany keretén levelek vannak, amelyeken rózsaszín fény csillan. Félhomályban címeket próbálok kivenni, de csak alakokat látok, hol állnak, hol fekszenek a könyvek. A hátamon végigcsikland egy skála. A boromért nyúlok, és közben azért imádkozom, hogy Jézus csokivá változtassa, de nem teszi meg, mert még van egy csomó csoki itthon. Itthon vagyok. Féltő érintéssel simít ő végig az arcomon. Lassan leér a keze a billentyűzethet, ezt már ő írja. Vagyis én. A boromért nyúlok, a melegért, amit érzek, miután belekortyolok. A karomon ujjak szaladnak végig csiklandva. A könyvek címeit fejből tudom, most csak egyet mondok viszont ki hangosan, hogy neki ajánljam. Leveszi a polcról fekvő alakot és a félhomályba ül vele. A kék képkeret fakónak hat ebben a fényben, de a festményének ez jól áll, még szebbek tőle a kontúrok. A mécses már pislákol, várom, hogy sötét legyen és éjfél, hogy kimenjünk a lakásból, és friss levegőt szívjunk be. Friss emlékeket.

És találkozzunk.

Red flag, avagy férfiak, akikhez nem szoktunk feleségül menni

Hideg, de napos idő volt november 13-án, amikor a két nő - egyikőjük bőrcsizmában, másikójuk piros sállal a nyakában - a Kossuth Lajos utcán sétált és egy cukrászdához ért. Egyikjőjük előre engedte a másikójukat az ajtóban, a kabátjaikat és a piros sálat a fa állófogasra akasztották, és leültek az ablak melletti kerek asztalhoz. Férfiakról beszélgettek, átutazók számára talán szokatlan szóhasználattal, ám úgy, ahogy a Red flag cukrászda július 20-i nyitása óta minden nő a városban.

- Mi lett a pasival, akiről a múltkor meséltél?

- Ne is kérdezd, 3 hétig találkozgattunk, de kiderült, hogy ő is Dobos torta.

- Ó, sajnálom.

- Én is. De még mindig jobban jártam, mint az Eszter, aki meg, képzeld, egy Brownie-val randizott múlt héten.

- Ne! Nekem Brownie-val még nem volt dolgom szerencsére, viszont egy Sajttortát fogtam ki múltkor Tinderen, eskü, jobb lett volna, ha otthon maradok és eszem egy igazi sajttortát.

- Egy Sajttorta a legrosszabb első randin!

- Az biztos! Tudod már, hogy mit rendelsz?

- Még nem, várj, megnézem még egyszer a menüt.

 

Édes sütemények*

 

Dobos torta - fél az elköteleződéstől

Dubai csokis szelet - elkerülő, ha te közeledsz felé, ő hátraugrik Dubai-ig

Brownie - az első együttlétkor anális szex-szel próbálkozik

Narancsos trüffel - a volt felesége átesett a vak kutyájukon

Kandírozott gyümölcsös szaloncukor - első randin fél órát beszél a kannibalizmusról

Fun Bobby - alkoholfogyasztás hatására vicces

Tiramisu - van barátnője, csak őt kevésbé kívánja

Levendulás keksz - minden bókot pejoratívba fordít

Citromos sajttorta - kicsit sárga, kicsit savanyú, de nagymagyarországos pólóban jár

Belga csokis mousse - mindenről egy Bëlga szám jut eszébe

Father Blues - az apád lehetne és mindenről egy Bëlga szám jut eszébe

Áfonyás pite - első randin meg akarja fogni a kezed

Menta szelet - még mielőtt betette volna, elment a

Unikornis muffin – még nem comingout-olt, de már csak idő kérdése

Kávétorta - azt hiszi, hogy amit social médián publikusan posztolsz, azzal neki üzensz

Répatorta - képet küld a répájáról

Mézeskalács - minden hónap no shave november

Velencei álom - az első randin szelfizni akar veled

Kókuszgolyó (2db) - az anyukája néha meglátogatja hónapokra, ilyenkor egy ágyban alszanak

Eperhabos torta - szép a teste, de folyamatosan a tükörben nézegeti magát

Gesztenyepüré - semmiről nincsen véleménye

Sajttorta - egy kérdést sem tesz fel

Puncsos mignon - lájkolja egy bejegyzésed 2016-ból

Birsalmasajt - nem volt még két hétnél hosszabb kapcsolata

Paleo mangós szelet - becenevet akar adni neked

 

*Süteményeink kizárólag igaz történetek alapján készülnek.

felhőcsík.

ő nagyon szép.

a kislányon, akit felsegít a libikókára, kék mintás kendő van, az anyukája fejéről vette le délután. ő nem ül fel a játékra, a kezével nyomja csak le az ülőkét, hogy a kislány, akinek rózsaszín arcát és szőke fürtjeit öleli a kendő, a magasba emelkedjen. a kislány tejfogakkal kacag, és a kendővel a fején úgy néz ki, mint egy hatvanas évekbeli angyal. ő nagyon szép, de ő most a kislányban gyönyörködik. felengedi a libikókát, a kislány lehuppan a földbe ágyazott gumira, és a feneke elemelkedik az ülésről. ő ezt egy picit bánja, gyorsan újra lenyomja az ülést. a kislány arcán töretlen, törhetetlennek tűnő mosoly ül, és ahogy a legmagasabb ponton egy pillanatra megáll a játék, a feneke megint elemelkedik. ebéd után esett az eső, az anyukája az óvoda előtt várta a nagymamája kendőjével a fején, mint egy hatvanas évekbeli angyal. a kislány akkor vette le a fejéről a kendőt, és az anyukája akkor rákötötte, úgy ahogyan maga is viselte, de ő azóta már kétszer megigazította, mert a játszótéren túl erős ingerek érték a finom anyagot. most ő is a kendőt nézi, amely félrecsúszik a kislány fején, de annyira nem tud félrecsúszni, hogy ne makacsságot és büszkeséget tanítson a kislánynak. ő is szereti ezt a kendőt, ő is szereti a kislány anyukáját, csak ő nem mondta ezt el neki, mielőtt elindultak a játszótérre. a kislány nevet, az arccsontjai felugranak. egy repülőgép húz csíkot a fejük felett, a kislány nagy hanggal kéri, hogy ő ne hintáztassa most, hanem nézze, és pici ujjal mutatja, hogy mit. a felhőcsíkot.

nagyon szép - mondja ő.

se füle, se farka.

 Otthon ülök, és zongorázom. Közben arra gondolok, miért nem vettem meg azt a pianinot 20 ezer forintért. Hülyének is megérte volna. Persze a szállítás iszonyat macerás lenne. Hirtelen el sem tudom képzelni, ahogy a harmadikra, a szűk lépcsőházban vagy a mini liftben bárki felvisz egy pianinot. De ha már elképzelem otthon.. hogy az előszobában van, ott, ahol teregetni szoktam, de most már pötyögni fogok.. Tökéletes kép. Látni vélem a szomszédokat is, és főleg hallani a kopogásukat az ajtón, ablakon, a falon. Pedig jön a tél, a zongorázás pedig a legszívmelengetőbb tevékenység a hideg évszakban. Azt gondolom, hogy jön a tél? Az első olyan nap van, amikor nem 30 fokot mér a hőmérő. Túlzok, a második. Mégis azt gondolom, hogy jön a tél. Lehet, hogy itt gyorsan kijavítom magam: ez nem az én gondolatom. 8 milliárd ember él a Földön, igazán nem lehet, hogy ezt csak én gondoljam így. Mi lenne, ha egy olyan világban élnénk, ahol semmi sem a miénk? Nemcsak a föld, vagy az oxigén, vagy a ruháink, vagy a telefonunk, vagy a karnis, amelyről a kedvenc függönyünket lógatjuk le. A gondolataink sem! Csak látnánk őket úgy, mint egy kis felhőben, egy érv, egy elmélet, amely most tetszik, de ha Te bemutatsz nekem egy másikat, akkor lehet, hogy az jobban tetszik, és ezt itt elengedem, és mint a Facebookon, egyszerűen még egyet kattintok, és eltűnik a lájkom alóla. Nem ragaszkodom hozzá, mert nem az enyém. És most nem Te nyerted a vitát, hanem a kapcsolatunk. Ennyit a gondolataimról. És ennyit a vitáinkról.

Játszom tovább, silabizálom a kottát, aztán hagyom, hogy az ujjaim emlékezetből klimpírozzanak. Eszembe jutnak érzések, amelyek segítették ezt a darabot igazinak lennie egy fellépésen. Még pirosak a szemeim a sírástól. Kéne valami újat tanulni, fut át az agyamon, mintegy kötelezően, mert már két napja nem léptem ki a komfort zónámból. Keresek egy kottát. Csak a telefonomon van, ki kéne nyomtatni, de a lustaság győz, inkább szenvedek azzal, hogy nem látom egyben az oldalt. Túlzok, a sort sem. Ütemenként haladok. Másokra gondolok, akik hallják a bénázásom, szegények, ezt még nekem is rossz hallgatni. Megállok. Vagyis ülök tovább a hangszer előtt, csak a játékot hagyom abba. Alexander Hermann, olvasom, és Párizsban délidőben bicikliző, öltönyös, kicsit kócos, kicsit borostás férfiakra gondolok, akiket a Boulevard Malesherbes-en láttam rendszerint, és magamban mindőjüket Alexandre-nak hívtam, mert az a legszexibb francia keresztnév. Eszembe jut, hogy az éjjeli szekrényem alsó fiókja tele van szerelmes levelekkel.

Felállok a zongorától, és az ágyamhoz lépek. Kihúzom a fiókot. Végtelen szerelmes levél egy évtizeddel ezelőttről, jóval kevesebb fél évtizeddel ezelőttről, de a legtöbb nem szerelmes, nem is levél, magamtól, az elmúlt 15 év naplói(m). Érzelmek most nem törnek fel, azok a zongoránál maradtak. Random kinyitok és elolvasok néhány levelet. Mennyire nem hatnak meg most ezek a sorok. Csak irodalmi szemmel elemzem őket, vannak olvashatatlan írások, csúnya kézírással, és vannak igényesek, ahol látszik, a cél az volt, hogy el tudjam olvasni, és megértsem, nem a másik önkifejezése. Kidobjam ezeket a papírokat és borítékokat? Érzelmileg már nincs mi visszatartana, talán csak néhány kék szempár. (Miért mindig kék szemű férfiúkba szerelmesedek bele?) Nem fogom többé elolvasni őket, most is csak néhányba olvasok bele. De lehet, hogy ezek a sárguló papírok, ezek a fiúk, ezek a szerelmek már így is, úgy is, örökre hozzámtartoznak. Nincs jelentősége a leveleknek, se a meglétük, se a hiányuk nem zaklató. De valahogy nem tetszik most a gondolat, hogy kidobjam őket. Persze, ha megkérnél rá, megtenném, mert mindegy. Lehet, hogy meginnánk egy üveg bort, vöröset persze, ne kérdezd miért azt, ez csak természetes, nem megmagyarázható, beleolvasnánk, együtt nevetnénk a vallomásokon, és nem vitatva a kapcsolat szentségét és sérthetetlenségét, csak a rossz megfogalmazásokon és helyesírási hibákon hüledezve döntenénk úgy, hogy én megválok a múltam ilyen fizikai megjelenéseitől.

A naplóimat most nem nyitom ki. Amit ott olvasnék, attól félek. És eközben már tudom, hogy pár óra múlva vissza fogok ülni az ágy elé a földre, és el fogok merülni a múltamban. Azt is megállapítom majd, hogy a múltam sok esetben pontosan egyenlő a jelenemmel.