a kislányon, akit felsegít a libikókára, kék mintás kendő van, az anyukája fejéről vette le délután. ő nem ül fel a játékra, a kezével nyomja csak le az ülőkét, hogy a kislány, akinek rózsaszín arcát és szőke fürtjeit öleli a kendő, a magasba emelkedjen. a kislány tejfogakkal kacag, és a kendővel a fején úgy néz ki, mint egy hatvanas évekbeli angyal. ő nagyon szép, de ő most a kislányban gyönyörködik. felengedi a libikókát, a kislány lehuppan a földbe ágyazott gumira, és a feneke elemelkedik az ülésről. ő ezt egy picit bánja, gyorsan újra lenyomja az ülést. a kislány arcán töretlen, törhetetlennek tűnő mosoly ül, és ahogy a legmagasabb ponton egy pillanatra megáll a játék, a feneke megint elemelkedik. ebéd után esett az eső, az anyukája az óvoda előtt várta a nagymamája kendőjével a fején, mint egy hatvanas évekbeli angyal. a kislány akkor vette le a fejéről a kendőt, és az anyukája akkor rákötötte, úgy ahogyan maga is viselte, de ő azóta már kétszer megigazította, mert a játszótéren túl erős ingerek érték a finom anyagot. most ő is a kendőt nézi, amely félrecsúszik a kislány fején, de annyira nem tud félrecsúszni, hogy ne makacsságot és büszkeséget tanítson a kislánynak. ő is szereti ezt a kendőt, ő is szereti a kislány anyukáját, csak ő nem mondta ezt el neki, mielőtt elindultak a játszótérre. a kislány nevet, az arccsontjai felugranak. egy repülőgép húz csíkot a fejük felett, a kislány nagy hanggal kéri, hogy ő ne hintáztassa most, hanem nézze, és pici ujjal mutatja, hogy mit. a felhőcsíkot.
nagyon szép - mondja ő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése