Szerintem ez az írás attól lesz karácsonyi (vagy karácsonyos), hogy egy feldíszített fenyőfa alatt ülve írom, és a laptop billentyűzetére hulló tűlevelektől beragadnak a félelmeimet leíró betűk.
Ahogy levegőt veszek, illatokat szippantok be, emlékeket, amelyek miatt biztonságosnak érzem a világot. Megakad a szemem a mécses lángján, majd egy festmény sarkába pingált néven. Ez az én nevem. A festmény arany keretén levelek vannak, amelyeken rózsaszín fény csillan. Félhomályban címeket próbálok kivenni, de csak alakokat látok, hol állnak, hol fekszenek a könyvek. A hátamon végigcsikland egy skála. A boromért nyúlok, és közben azért imádkozom, hogy Jézus csokivá változtassa, de nem teszi meg, mert még van egy csomó csoki itthon. Itthon vagyok. Féltő érintéssel simít ő végig az arcomon. Lassan leér a keze a billentyűzethet, ezt már ő írja. Vagyis én. A boromért nyúlok, a melegért, amit érzek, miután belekortyolok. A karomon ujjak szaladnak végig csiklandva. A könyvek címeit fejből tudom, most csak egyet mondok viszont ki hangosan, hogy neki ajánljam. Leveszi a polcról fekvő alakot és a félhomályba ül vele. A kék képkeret fakónak hat ebben a fényben, de a festményének ez jól áll, még szebbek tőle a kontúrok. A mécses már pislákol, várom, hogy sötét legyen és éjfél, hogy kimenjünk a lakásból, és friss levegőt szívjunk be. Friss emlékeket.
És találkozzunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése