telefonjegyzetek 2019-2023

 milyen sokszor sírtam, milyen sok reptéren. valaki mindig elment. néha én voltam az. vagy én csak maradtam. nem egyedül, magammal. mindig váltogatom, melyik oldalán alszom az ágynak. kettő faktoriális. szeretném, ha itt lennél. szeretnélek, ha itt lennél.

megbotlottam egy nyelvtörőben.

csak egyszer sétálok ki az ajtón. bezárhatod mögöttem. nem, nem csak menni akarok - maradni sem. a piros ugyanaz, csak az epres.

rá gondolok többet, nem a tényre, hogy nem szeret.

nem hiszek a viszonzatlan szerelemben.

mikor alszik az Isten?

a legrosszabb az az esete volt, amikor nem akartam lefeküdni, mert azt gondoltam, úgyse lesz jobb másnap sem.

áttetsző boldogság

páratlan ütemű sóhaj

viszonyítás. nem beszélek (róla). nem értek (vele egyet), nem érzek (iránta semmit). nem gondolok (rá). nem nevetek (rajta). nem sírok (utána). nem vagyok (az övé).

a sebezhetőségem is csak egy gondolat.

ne félj, a nappal után újra eljön az éjszaka.

lisztomania.

https://www.youtube.com/watch?v=4BJDNw7o6so

Indulnunk kell. Szombat reggel van, korán, és zenét hallgatunk készülődés közben, és persze táncolunk hozzá. (Az alsó szomszédainkról egy másik blogbejegyzés szól.) Amúgy lehet, hogy ezért készülünk el ilyen lassan. Legalábbis egyikünk. "Amúúgy - szólsz ki a zuhany alól - nem is mondtam még, azt álmodtam, hogy a Heiliger Joseph követ a Péterffy kórház alagsorában."  "És megölted, vagy mi lett? Mondjuk a Péterffy-ben nincs felújítás, nem tudtad volna a betonba ágyazni." "Nem. Csak követett, aztán beleestem egy szakadékba." "Fájt?" 3,5 másodperc telik el, mielőtt válaszolnál. "Még most is fáj." Leülsz a kádban, folyik rád a meleg víz, nekem pedig megszakad a szívem, amiről mindketten tudjuk, hogy létező jelenség. Jártam már szakadékban, de ezt pont nem ismerem. Ami nem is baj, mert már megbeszéltük korábban, hogy ilyenkor csak maradok. Vagyis ilyenkor is. Leülök a kád szélére. Kissé el van dugulva a lefolyó, gyűlik a víz alattad. Hidegre állítod a vizet. "Ráérünk" mondom, de csak megrázod a fejed. "Én nem érek rá" - mondod, és lefröcskölsz a hideg vízzel. Amíg fogat mosol, kimegyek a konyhába szendvicseket gyártani. Nem tudom eldönteni, hogy éhes vagyok-e. Általában nem tudom eldönteni. Nézem az órát is, mennyi az idő, ehetek-e már. Kijössz a fürdőszobából. "Basszus, ehhez vehettem volna rukkolát"- mutatsz a sonkás szendvicsre. "Úgy érted, ehhez vehetnénk rukkolát?" "Know how to let it go! - énekeled - Miért még ilyen sok időnk van?" "Szerintem igen." "It's show time, it's show time" - énekled tovább, és behúzol a szobába.

Nem tudom vagy csak nem fogom leírni azt, amit a szakadékról elmondasz. Csak maradok. Persze feleslegesen már most azon gondolkozom, mit csinálhatnék legközelebb a kád szélére ülés helyett, pedig ennek nem itt van a helye, ezt majd csak este hazafelé az autóban beszéljük meg. Basszus, tényleg, ez egy folyamat. Addig még egyszer megkérlek, hogy fogd meg a kezem, te pedig kétszer, hogy menjek előre. Minden harapásnál a rukkolára gondolok, hazafelé meg is állunk az aldinál. Én már ekkor remélem, hogy holnap reggel is sütsz palacsintát, és a palacsintáról megint eszembe jut a szakadék. Kísértetiesen hasonlít ahhoz, amelyikbe engem kergetett a Heiliger Joseph, ebben is van valami sötét és félelmetes, amitől nemcsak magamat, de téged és az összes hozzánk tartozó dolgot féltem. Most én kérlek, hogy menj előre. Amíg a már sötét hidegben pakolom a lábaimat, nem vagyok benne biztos, hogy haza tudok menni.

"Nézd meg légyszi, hogy áll a hajam hátul!" "Jól." Közelebb kell lépnem hozzád, hogy az arcodba tudjam mondani: "Ne szerelmes mértékkel nézd. Könyörtelen mértékkel, légy oly' szíves." Még elkapom a mosolyod fordulás közben, te pedig a derekam, aztán könyörtelenül belecsókolsz a hajamba. Igazat adok neked, mert végül is igazad van. Ennyiben maradunk. És így állunk a szakadéink mellé is. Különböző mércékkel.

"...ez ahhoz a nőhöz hasonlít, aki kész férfit akar magának a férfipiacon beszerezni. Nincsenek kész férfiak. Vagy pedig nagypapának hívják őket." pálferi

glosszának kevés, nekem elég.

A múltkor összefutottam a kedvenc emberemmel. 10 perce beszélgettünk, amikor rájöttem, hogy összekeverem valakivel. 

 - Ismered a kedvenc embered?

- A kedvenc emberem?

- Kit?

- A kedvenc embered.

- Ne haragudj, nem ismerem.

cseresznye a habos torta tetején.

 A testképzavar kibaszottul kimerítő. Egész nap, szünet nélkül, pihenés nélkül azon gondolkozni, hogy vajon kövér vagyok-e, vagy csak annak érzem magam. Hogy vajon kövér vagyok-e, vagy csak a szüleim tettek megjegyzéseket a testemre gyerekkoromban. Hogy lecseréljem-e a fél ruhatáramat most, ma terhes ruhákra, amikben legalább nem látszik, hogy kövér vagyok, ha kövér vagyok. Hol is tartok a ciklusomban? Mindegy, a pms nem kreál érzéseket, max felnagyítja azokat. Amúgy is azt senki sem látja, hogy pms-elek, azt, hogy kövér vagyok, azt meg mindenki. És közben azon gondolkozom, hogy milyen diétát kezdjek el holnaptól, pedig persze egyikben sem hiszek, mert az összeset láttam édesanyámat kipróbálni, amíg kicsi voltam. Egyik se működött. Bezzeg az önostorozás... Akkor abba belekezdek, de nem is holnap, minek várjak addig, most vagyok kövér. Minek ettem meg a kaja felét ma ebédre, amikor ehettem volna csak a negyedét, és akkor most valszeg éhes lennék, de ez amúgy is már egy másik téma, az evészavar, aminek semmi köze, vagy inkább a faszt nem, egyik triggereli a másikat, vicious cicle.  Az életem. A napjaim.

És miközben elfáradok a testképzavar-gondolataimban, Iránban néhányan a kivégzésükre várnak .

kapcsolattal kapolcsatban.

 egy elment és egy másik jött fel a helyére. mintha csillagok váltották volna egymást az égen. valahol egy szív összetörött, míg felkelt a hold, és csak csönd maradt utána. ahogy a szívszakadások után szokott - kívül-belül ordító fájdalom. mindenki tudta, hogy mi hiányzik, csak azt nem, hogy kinek. lehet, hogy nem is valami hiányzik, csak azt hittem, hogy te hiányoztál, amikor menekültem. egy történet mesévé változott, ahogy a nagymamám mondta el. mindenről szólt, ami a szabadságot veszélyeztette. a nagybetűs szabadságot kisbetűvel leírva. bocsánatot kértem azért, hogy elvesztettem. örökre fontos volt. most már minden nap úgy ment el, hogy nem búcsúzott el. vannak dolgok, amik nem változnak. bárcsak én ne ilyen dolog lennék. 

életem szerelme (clickbait)

 ha tudnám, hogy mikor fogok meghalni, nem te lennél életem szerelme.

de akkor nem tudnám megkülönböztetni a nevetéseidet, nem tudnám hangról, mikor látsz valami vicceset, és mikor olyat, amit/akit szeretsz. nem látnám hangról a szemed mellett gyűlő ráncokat, és közben az összes fogadat a megszokott sorrendben. nem tudnám, hogyan nézel tükörbe, és nézel el magad mellett a lelkedre. nem ismerném az illatod, amikor még reggel az orrom a paplan illatával telve érzékel téged. az illatodat. téged. ha tudnám, hogy mikor fogok meghalni, nem mindig akarnám kinyitni a szemem. de nem is kéne, az orrom is érezné, hogy nem te vagy életem szerelme. a szemem elnézne melletted a tükörben. mondanék valami vicceset, és nem nevetnél. se rajtam, se rám. mert nem te lennél életem szerelme.

de nem tudom, hogy mikor fogok meghalni.

majd ha piros hó esik, nem sárga. avagy Ne nézz fel! filmkritika.

 legyen most az, hogy megírom életem egyetlen és első filmkritikáját, mert a ne nézz fel, csak előre, nem hátra, instant a legjobb film, és a legvalóságosabb társadalomkritika arról a földön élő humanoid masszáról, akit nem érdekel, mit tudunk, mi van mögöttünk, mit tettünk a bolygónkkal, a társadalmunkkal, mit mond a tudomány, legyen az asztronómia, matematika, fizika, pszichológia, szociológia, még a józan paraszti ész sem számít, csak legyen valami fikázható, mert addig jó, míg ugyanaz folyik a tévéből, mint a sörcsapból, és a kocsmában is meg tudjuk beszélni, vagy csak kifejezni a bizonytalanságunkat azzal kapcsolatban, hogy ezt hogyan számolták ki, tán matematikusok, de nem is hiszem el, sós vízbe, nem hiszem el, mert mennyi esély van már erre, 100 forintnak is 50 a fele, négyévente meg úgyis választottunk, és fél lábon is kihordjuk az államcsődöt inkább, mint hogy gondolkoznunk kelljen, meg amúgy is csak az számít, hogy csak azokba rúgjon a társadalom, meg a politika, meg a kék plakát, akibe én is belerúgnék, ha megkérdeznék a kocsmában, hogy belerúgnék-e, persze, az erőszak is csak akkor rosszaság, ha olyat vernek, aki nem érdemli meg, különben csak nevelési eszköz, hogy megtanulja, ő nem fehér heteroszexuális európai férfi, és nekünk nem kell a szelektíven kukázott oktatás, jó a két évente változatos alaptanterv, úccse szülünk már ide még egy magyart, mer' egyrészt ide senki ne jöjjön, másrészt innen mindenki menjen el, azt' küldje haza a pénzt, kisfiam, a flációból még kiírhatjuk, hogy vakáció, nagyjából, de az úgy elég is, mondjuk már nem a Balatonon, meg olyan helyen sem, ahol nem fogadják el a lovat szőrén ülő magyar forintunkat, az ellopott éveinket visszaloptuk, és lebetonoztuk belőle a sivatagunk közepét, de nem baj, az is szétesik, ha ráhajt néhány kék busz, és akkor már bárhol homokba dughatjuk a fejünket. ne nézz fel.