hétfő-vasárnap.

hiányoznak néha a helyek, amelyekhez emlékek fűznek, de inkább hiányoznak csak az emberek, akikhez gyengéd érzelmek fűznek.


hétfőn (majd)nem írtam, mert honvágyam volt. a honvágyat egy érdekes dolognak tartom, mert minden nép máshogy nevezi. angolul betegség, németül fájdalom, olaszul egyszerűen nosztalgia. és magyarul vágy. nem magyarul volt honvágyam. és nem is igazán haza vágytam.
a nagymamám ruhája volt rajtam. az, amelyet ő varrt, és valójában hordott az 50-es években. Misztrált hallgattam, Tündérmenetet. Ady verseket olvastam. és elért a gondolat, az érzés, a tény, hogy nemsokára hazamegyek. és elmerültem a nosztalgiában. még épp időben, már alig másfél hetem maradt. akkor. hétfőn.

vasárnap van, és írok. az élet szép, mert itt akarok lenni, ahol most vagyok. a kertben. a sört jobban szerettem inni tegnap este mint a pálinkát. néha megkérdezitek tőlem, hogy nem túl távolságtartóak-e a németek- én azt hiszem, hogy mi vagyunk túl távolságtartóak. itt mindenki megengedi, hogy az első perctől otthon érezd magad nála, vele.
azt mondják, a jóhoz könnyű hozzászokni. (amúgy nem tudom, kik mondják.) ha hozzászokni könnyű, akkor én nem hozzászokni akarok. (bárkik is mondják.) a könnyű nem annyira kielégítő. (ezt én mondom.) én magamban akarom tudni, megtanulni, megélni ezt a jót. az elégedettséget, a megelégedést, a vidámságot, a mozgást, a motivációt, a nyitottságot, a bátorságot. és most ezért lettem előre nosztalgikus. ezt tanulni nem akarom abbahagyni. (de jó is, hogy nem kell.)


szeretek néha itt lenni a helyek miatt, amelyek elvarázsolnak és beszippantanak, de inkább szeretek itt az emberek miatt, akik a lényegre motiválnak.

alig várom.

úgy érzem, hogy régen írtam. pedig élek még. és még Németországban élek, szóval még van esélyem innen írni.
szóval innen írom le, hogy mi vár rám és mit várok én.

vár rám egy utazás haza. várok egy utazást haza.

túlzás nélkül (mert ugye én sosem túlzok…) a legjobb időt töltöttem itt, és amennyire sajnálom, hogy el kell mennem, annyira várom azt is, ami jön azután, hogy landolok egy repülőgéppel Ferihegyen. jön az Édesapám, hogy hazavigyen. jönnek találkozások a családom többi tagjaival, aztán barátokkal és rögtön egyet közülük férjhez is adunk.
vár rám 2 vezetőtárs, egy tucat gyerek, majd fiatal, hogy együtt táborozzunk és én is várom őket, mert mindig csoda, hogy milyen messzire toljuk ki a határainkat.
izgatottan várom, hogy újra a Misztrál együttes tagjainak hátát lássam a koncertjük közben… hátha újra megfordulnak.
talán Erdély nem tudja, hogy jövök nemsokára újra, hogy hagyjam, hogy elvarázsoljon. minden mosoly, minden hegy, kirándulás és beszélgetés, amelyet ígér, várakozással tölt el.
nem kevésbé várom, hogy életemben először kapjak egy sógornőt. mert olyan izgi, hogy kívülről bővül a család és színesebb lesz, és persze, hogy gyönyörű környezetben fogunk mulatni.

és nagyon hamar eljön talán a szeptember, ami újabb országba csábít, és újabb kalandra hív, és új kihívásokat görget elém, és újra ugrásra késztet, és újra próbára tesz, és újra kíváncsi örömmel tölt el, mert nem tudom, hogy milyen lesz az év, és nem tudom, hogy milyen leszek én, csak azt tudom, hogy Grenoble-ban lélegzem majd tovább.

van itt még egy hét előttem. egy hét, amíg még hat rám a táj, a Rajna, a fülledt bonni levegő, a futástól fájó térdem, a megszeretett kicsik és nagyok, a könnyen csúszó Kölsch, a foci vb, a hétköznapi szavak és a Thomas Mann által leírtak.

várakozással nézek a még itt érő reggelekre, várom, hogy otthon csiripeljenek felettem a madarak, várom, hogy alpesi levegő töltse be a tüdőmet.

alig várom, hogy visszajöjjek.