annakzent

Hogy szeretek nyelvet tanulni? Szenvedélyesen.

Ugyan…

…azt hittem, sokkal könnyebb lesz belerázódnom újra a németbe, még mindig nehéz. Amennyire szerettem a németet gimiben, most annyira idegesít a végtelen névelő, egyeztetés, ragozás, alanyi- tárgy- birtokos és részes eset, az igekötők… Persze, szeretem használni az agyamat, na de ennyit??! Igen (: Egyébként ennyit használni is szeretem. És miközben csapnivaló nyelvtannal kinyögök egy mondatot, mindig befigyel a flow. Különösen jó agytorna, amikor angolul beszélek a gyerekhez, aki németül válaszol, vagy ugyanezt játszom a másik családban franciául. A flow jó, és kárpótol.

Ugyanannyira…

…izgalmas a külföldön lét, mint amennyire leterhelő. Hogy amikor csak kenyeret veszek is előfordulhat, hogy olyan szót hallok, amelyet még korábban nem... ez a konstans tanulás a legjobb létforma. Persze nagyon fárasztó is, mert ha emberekkel vagyok, sosincs olyan, hogy csak vagyok. Hogy pihenhetne az agyam, és csak élvezhetném a társaságot meg az életet. Persze, ha ki tudnám kapcsolni az örökké szavakat és nyelvtani formákat tanulni akaró stréber énemet, akkor könnyebb lenne. De én sajnos nem tudom kikapcsolni.

Ugyanis…

…ez, tényleg ez a hobbim. Minél több nyelv van a képben, annál jobban élvezem. És mindig izgalmas számomra, hogy hogyan hallanak engem a külföldiek. Közben tök nehezen képzelem el, hogy milyen nekik engem hallgatni, mert magyarul tanuló külföldivel annyira ritkán találkozni. Vagy találkozom én. A franciák egybehangzóan állítják, hogy német akcentusom van. Az olaszok, hogy francia. A németeknél megoszlanak a vélemények. Valaki szerint francia színe van a kiejtésemnek, és van aki szerint… nem tudja milyen, de nem magyar, és nem francia, és nem angol, és nem spanyol, és többet nem ismer, szóval annakcentus. Az is érdekes mindig, amikor valaki úgy ítéli meg, hogy jól beszélek németül, és ezért azt gondolja.. hát, hogy jól beszélek németül. Pedig nem. De lehet, hogy pont őrá van szükségem ahhoz, hogy egyszer tényleg jól beszéljek, azáltal, hogy ő egy kihívást görget elém, mert természetesen meg akarok felelni az őáltala rólam alkotott képnek. Úgyhogy nagyon igyekszem ilyenkor megérteni, és értelmesen reagálni :D

Ugyanakkor…

…hiányzik a személyiségem. Az hiányzik mindig, hogy én amúgy jófej vagyok, de amikor még nem beszélek jól egy nyelvet, akkor… nos, akkor nem. Akkor lassú vagyok és unalmas. Még magamnak is. Vagyis magamnak. A körülöttem levőknek ez nem akkora veszteség, ők azt hiszik, ilyen vagyok. Mert ők németül/franciául/angolul ismertek meg. Nekem zavaró. #egoizmus

Ugyan már! Most ez van, most ez jó, most így van, most így jó. És az élet csak megy tovább. Előre.

élet itt, élet ott

Három hete még Magyarországon voltam. Volt munkám, közösségbe jártam, kórusban énekeltem, a Duna-parton futottam, amikor épp nem a Városligetben, kb. két hetente hazalátogattam a szüleimhez, olykor zongoráztam, ha érdekes film ment a mozikban, elmentem rá, megvolt a kedvenc boltom, a kedvenc utcám, a kedvenc templomom, zuhanyzás közben zenét hallgattam, és a kedvenc zenekaraim koncertjeire gyakorta elmentem. 
Most Németországban vagyok. Járok közösségbe, énekelek kórusban, a Rajna-parton futok, mindig, kb. hetente beszélek a szüleimmel, olykor zongorázom, ha érdekes film megy a moziban, elmegyek rá, van kedvenc boltom (a Haribo store, nyilván), kedvenc utcám, bár ha elnyílnak a sakura virágok, lehet, nem tartja meg ezt a státuszt, a kedvenc zenekaraim itt nem koncerteznek, és még zuhanyzás közben sem hallgatok zenét. 
A hétvégén kórushétvégére utaztam Jünkerath-ba. Ahogy a Don Bosco ház kertjében, amely egy erdő, sétáltam, valahogy megtalált ez az érzés. Hogy mennyire wahnsinn, hogy most itt vagyok. Hogy ennyire kevés idő elég egy élet átforgatásához. Azt gondoltam, most olyan, mintha itt élnék. Aztán rájöttem, hogy most itt élek. 


A minap fagyiztam. Mert fájt a torkom. Nem, igazából azért, mert egy péksütivel szerettem volna magam a Hofgartenbe installálni, de a pékség sajnos zárva volt. Ahogyan a Haribo store is, így háth nem maradt más, mint a gelato. Fagyival nem akartam elmászni egész a parkig, tudniillik mire odaértem volna, vagy elolvad a fagyim, vagy elfogy. Szóval maradtam a szökőkút mellett, itt úgyis érdekes embereket lehet szemlélni. Egyszer csak viszont ez a sok érdekes ember egyként rohant az üzletek felé... nem mókából, vagy flashmob gyanánt, hanem mert valaki lövöldözni kezdett a park mellett. Először azt gondoltam, biztos légpuska. Olyan amellyel édesapám szeretné néha az idegen macskákat elzavarni a kertünkből. Mert ugyan miért lenne rendes pisztoly? Igen, én olyan országból jövök, amely annyira kicsi és jelentéktelen, hogy senki sem lövöldözne igazi fegyverrel. Most a történet szempontjából lényegtelen, hogy tényleg csak légpuska hangja volt a riadalom kiváltója. A csávó, aki a lövéseket adta le, aztán elfutott a vasútállomás felé, mindenki visszaoldalgott a helyére nyalni a fagylaltját. 2 perc múlva elsurrant egy rendőrautó, de már aki 2 és fél perc múlva ért az akció helyszínére, mit sem tudott az egészről. Vett egy fagyit a gyerekének, és örült annak, ahogyan a gyerek élvezi az édességet és a napsütést.
Jobb-e félni, mint megijedni? Jelentem: szerintem nem. Egy héttel a 2015 novemberi terror támadások után Párizsban voltam, és akkor sem volt jobb félni, mint megijedni. Néha történnek olyan dolgok, amelyek az embert megakasztják a fagyi-evésben, de ha valami nem hiányzik nekem Magyarországról, azok a kék plakátok, és a "migránsozás" mint létező fogalom. A Túró Rudi viszont nagyon. 

az első. végre.

Bátorság vagy nem bátorság elindulni otthonról, amikor tudod, hogy jó helyre mész, a fenekedben érzed a boogie-t az indulásra, és nem égeted fel a hajóidat? Támogató közegből, befogadó közegbe átvándorolni bátorság-e? Elégedettségből kihívásokba migrálni kell-e bátorság? Keresni a fejlődésedet, kamatoztatni a talentumaidat, nyitni a világra ér-e annyit, hogy kibővítsd a komfortzónádat? Csinálnám-e, ha nem lenne magától értetődő?

Ezt a blogbejegyzést az utazásom olyan 12. órájában kezdtem el írni. Most már a megérkezésem 12. napja van, és most megpróbálom folytatni. Vagy újrakezdeni. Vagy csak úgy írni.

Nehezen hozok döntést, és nagyon féltem ettől az egyébként rövid külföldi kiruccanástól. Azért féltem tőle, mert nagyon szeretem azt a biztonságot, amelyet az otthoni kapcsolataim adnak. Az utóbbi években kialakult mély barátságok, közösségek, a családom, illetve a különböző helyekhez fűzött gyengéd érzelmeim erősen húztak hátra, miközben a vágyaim, a boogie a fenekemben, az idegen nyelvekhez és emberekhez való fura vonzódásom lökött volna előre. Amikor viszont utaztam errefelé, éreztem, hogy ez a legjobb döntés, amit meghoztam- talán életem legjobbja, de az aktuálisan legjobb egészen biztosan. Mert elhittem, elhatároztam, hogy ezek a kapcsolatok nem fognak eltűnni, ellenben tudom, hogy mire van szükségem, és azt meg tudom teremteni. Bárhol.

A Rajna parton sörözés még előttem van, de futás, biciklizés, kirándulás, állásinterjú, szentmise, vezetett ima, mozi, kóruspróba, múzeumozás, könyvtárazás... és végtelen új ember megismerése már az enyém itt. Persze ne tegyük a cseresznyét a torta tetejére- rossz érzés, hogy nem tudok ott lenni a barátaim fellépésein, a közös kirándulásokon, vagy otthon, amikor vidéki rokonok látogatnak meg minket, és rossz, hogy nem lesznek ők ott, mikor befutok a félmaraton végén meghalva, vagy hogy ami nekem itt szép és kedves, azt nem velük tudom megosztani. Szerencse, hogy 48 %-ban introvertált vagyok :D


Egyszer egy kedves barátom azt mondta, ha kimész külföldre, akkor szembesülsz csak igazán azzal, hogy ki vagy és milyen vagy. Mert hirtelen megváltozik minden, és ez az arcodba vágja a tényt, hogy te viszont ugyanolyan maradtál. Ugyanazok a hülyeségeid, a nehézségeid, az igényeid, a vágyaid. Gyorsan telik itt az idő, már megcsapott ennek a jelenségnek a szele, és jólesett. Mert nem változni jöttem ide. A vágyaimat követem, de azok nem a változásra, hanem a fejlődésre hívnak. És szabad vagyok arra is, hogy elbukjak, hogy ne érezzem jól magam. De szabad vagyok arra, hogy elégedett legyek és élvezzem a pillanatokat. Egyiket a másik után. Ahogyan adja az Isten. Ezért magától értetődő. Az elvárásmentesség teszi azzá.