akik otthon vannak itt.
(Kemény Gabriella)
Könnyű volt pár ezer kilométer távolságban azt mondani, hogy Budapest a kedvenc városom, ahol élni szeretek. Könnyebb, mint újra itt élni.
Amíg nem jártam errefelé, végig tudtam, hogy milyen. Tudtam, merre folyik a Duna, mikor érkezik a villamos, merről fúj a szél, hányan füveznek két híd között, mikor fordul a tél tavaszba, hol nem merek egyedül sétálni sötétedés után, mikor nincs sor a boltban, mennyibe kerül egy kávé, merre van a Deák tér, amikor egy turista keresi, mikor szólalnak meg a harangok. Felismertem az ismerős arcot a mozgólépcső futószalagján.
Most újra itt a Duna-part, szedem a lábam, mégsem ugyanazokat a köröket futom. Rövidebb a sor, a szél észak-keleti és az eső fentről esik lefelé. Váratlanul ér a naplemente időzítése és szépsége. A kávénak most nem csak az árát tudom, meg is iszom. Más hangok rezgetik meg a lelkem ugyanabból a dalból. Később szólnak a harangok, és sötétebb a templom. Minden megváltozik pár év kalandozás alatt. Az is, ami mozdulatlan. Nem mindig lakik jól a lelkem.
Futok az emlékeim mellett. Már nem érzem az illatukat.
Talán minden relatív, talán csak az idő az, de két év az abszolút két év.
