Nem utazhatok - 1. rész - Trieste

 Nem utazhatok Trieste-be. Mondjuk 20 éves sem lehetek már soha, mint amikor először jártam ott.

Egy fiúval mentem, aki nagyon tetszett annak ellenére, hogy szakállat viselt, és határozottan amiatt, hogy pár héttel korábban gitározott és énekelt nekem. Az ő ötlete volt, hogy stoppoljunk. Én akkor azt mondtam "oké", majd pár évvel később, hogy "basszus, ez azért tök veszélyes ilyen fiatal lánynak, nem semmi, hogy megengedted" - ezt édesanyámnak. Ő csak annyit mondott, hogy ha én valamit a fejembe veszek, azt úgyis megcsinálom, szóval nem nagyon volt választása. "Ne aggódj, a te gyereked biztos nem lesz olyan, mint te, nem fog ilyeneket csinálni"- mondta még édesanyám ironikusan.

Este 6-kor érkeztünk meg a városközpontba, a tengerparti kikötőbe, és mini gázon konzervet melegítettünk vacsorára. Ezt megelőzte kb 10 órányi utazás, először BKV-val át a városon, aztán két fuvar Szlovéniáig, onnan még két kamion út Trieste határáig. Kerítésen átmászás, és még egy stopp, hogy bejussunk a városba. Emlékszem, nagyon csúnyán néztem minden autósra, aki egyedül utazott, mégsem vett fel minket. Tipikus, hogy az utolsó fuvarunk egy családdal volt, apuka vezetett, anyuka hátul ült a pár hónapos babával. Mi pedig beültünk a nagy hátizsákjainkkal. Én a hátizsákomba végtelenül sok cuccot pakoltam el. Valójában erre a pár napos mókára azon kívül, ami ruhát viseltem, még egy meleg pulcsi, egy póló, és néhány bugyi, fogkefe, fogkrém, és egy bikini (azért mégis) bőségesen elég lett volna. Csak hát ugye tetszett a fiú.

Óriási mázli volt ilyen gyorsan lejutnunk. Gyorsan hálával gondolok az útra, feltöltöm a jóérzés raktáraimat, mert utána sátorhely keresés következett, amire emlékezni is fáj. Besötétedett, esett az eső, és sátorhelyet kerestünk. Erősen él bennem a kép, hogy húzza a hátamat a hátizsák, teszem egyik lábamat a másik elé, mert még megyünk, de már látszik, hogy nem lesz jobb hely, mint az út széle, ahol persze illegális sátrazni, de majd reggel gyorsan összepakolunk. Végül ez is lett, csak sokáig nem adtuk fel. Illetve (kit akarok átverni), én hamar feladtam. 

Reggel a sátorra sütött a nap. Elég kis mobil volt a sátor, csak megfogtuk a négy sarkát és átvágtunk az egyébként elég forgalmas úton. A másik oldal már a "rakpart" volt, itt csak letettük a sátrat, a cuccainkat egy padra górtuk, és amíg a sátor száradt, fürödtünk a tengerben. A brutális élővízfóbiám ellenére ez jó élmény maradt, ez a csobbanás. Lebegés. Minden irányból kék, ami körülvett.

Ma már nem tudnám megmondani, hány napot töltöttünk el Trieste-ben, ill. a környékén. Biztosan megnéztük a Miramare kastélyt (az itt kiállított bútorokkal szívesen berendezném az új lakást) és a Grotta gigante barlangot (itt nekem leginkább az idegenvezetés tetszett, mert 3 nyelven ment). Egyik éjszaka egy kiépített strand padjain aludtunk, ahonnan hajnalban a kedves karbantartó bácsi slaggal locsolva söpört le minket. Az utolsó trieste-i éjszakát pedig egy erdőben töltöttük az autópálya mellett, ami kicsit félelmetes volt, de így nem kellett olyan korán kelni, amikor másnap hajnalban hazaindultunk.

Egyik este - vélhetőleg éppen romantikáztunk a tengerparton - arra lettünk figyelmesek, hogy zsivaj és zeneszó jön fentebb a partról. Mivel a fiú, aki tetszett, zenész volt, nyilván fel kellett derítenünk a zene forrását. Felsétáltunk, és  megláttuk, hogy egy betonplaccon egy csapat fiatal táncol JBL-ből szóló zenére. Franciák voltak a csapat, és főleg francia néptáncokat roptak. Ahogy beszélgettünk, és kiderült, hogy mi pedig magyarok vagyunk, az egyik fiú a JBL-hez ugrott (vagy telefonhoz. amiről vezérelték a hangszórót. de ki emlékszik már részletekre. már nem vagyok 20 éves.- a szerk.) és betette az Ördög útját. Suhuu, az egyetlen dal, amelyre tudtam, milyen lépésekkel érdemes táncolni, úgyhogy körbe is álltunk és tanítottunk a csapatnak egy kis moldvait. Az Ördög útja azóta is a kedvenc népi dalom. Ennek a kedvelésnek mondjuk megágyazott az, amikor tizenévesen Szigligeten egy vidám éjszaka a tábortűz mellett táncoltuk. Kicsit féltünk, vajon a szomszédok it szólnak majd, de inkább csak jól éreztük magunkat. Másnap pedig a szomszédok, a mi sűrű bocsánatkérésünkre azt mondták, adnak még fát, hogy legyen miből másnap is tábortüzet raknunk, hogy ne fázzunk a muzsikálás alatt. Meg kell itt jegyeznem, hogy akkor a zene nem JBL segítségével, hanem egy furulya, egy lábas, egy fakanál és egy műanyag szék kreatív felhasználásával csendült fel. A saját és a szomszédok örömére.

Általában, ha Olaszországba megyek az ételek fontos részét képezik az útnak, de nem ezen a stopptúrán. Egyszer mentünk be élelmiszer boltba, vettünk kenyeret, meg talán valamiféle prosciuttot, de alapvetően az otthonról hozott konzerveken éltünk. Az első csilisbab még egész jó volt, de amikor sátorból kilógatott lábbal ptóbáltuk a tonhalkonzervből az olajat nem a sátor belsejébe csorgatni... experiment kitchen.

A hazaút kamionon kezdődött, rávettünk egy román sofőrt, hogy ugyanmár vigyen el minket egy darabon, biztos nem lesz rendőr a pályán... Nem volt. Nagyon fájt a derekam ezen az úton, azt hittem a nehéz házizsák csigaházként cipelése miatt, aztán kiderült, hogy nem attól, de most inkább nem írom le, mi volt az ok, így is biztosan lesz olyan nő, aki elérti a célzást. Nagyon hosszan mentünk ezzel az egy kamionossal. Nagyon elfáradtunk. Nagyon kellett pisilnünk. Nagyon lógott a kezünkben a BUDAPEST tábla, miközben kullogtunk egy asztalhoz, hogy végre pihenjünk és együnk egy kicsit. Egy házaspár mindeközben nagyon észrevett minket, és anélkül, hogy elkezdtünk volna valóban stoppolni, odajött hozzám a nő, hogy ők pont Budapestre mennek, elvisznek minket. Ez a kezdők szerencséje, azt hiszem, hogy még mielőtt akár egy autóshoz is odamennénk, hogy elvisz-e, egy autós jön oda hozzánk, hogy elvisz.

A szerencsefuvarban úgy döntöttünk, kiszállunk a Balatonnál, mert Magyarországon sokkal jobb idő volt, mint lent Olaszországban. Akkor még nem tudtuk, hogy másnapra pont ideér a trieste-i eső, és a Balatonban sem fogunk fürdeni. Így jutottunk Balatonszemesre. Erről csak annyit, hogy ezután az este után 6 évig nem ittam vörös bort. Az utolsó napra nekem elmúlt a kalandos kedvem, ezért Szemesről már vonattal jöttünk vissza Budapestre.

Nekem ez volt életem stopptúrája, ezután, egyedül csak nagyon rövid szakaszon utaztam szervezetlenül. Édesanyám örömére. Valójában felettébb félős vagyok, és hiába élmény random emberekkel utazni, nőként egyedül nem szívesen vállalom be. Talán most mégis. Ha utazhatnék.