2018. június 12., kedd

alig várom.

úgy érzem, hogy régen írtam. pedig élek még. és még Németországban élek, szóval még van esélyem innen írni.
szóval innen írom le, hogy mi vár rám és mit várok én.

vár rám egy utazás haza. várok egy utazást haza.

túlzás nélkül (mert ugye én sosem túlzok…) a legjobb időt töltöttem itt, és amennyire sajnálom, hogy el kell mennem, annyira várom azt is, ami jön azután, hogy landolok egy repülőgéppel Ferihegyen. jön az Édesapám, hogy hazavigyen. jönnek találkozások a családom többi tagjaival, aztán barátokkal és rögtön egyet közülük férjhez is adunk.
vár rám 2 vezetőtárs, egy tucat gyerek, majd fiatal, hogy együtt táborozzunk és én is várom őket, mert mindig csoda, hogy milyen messzire toljuk ki a határainkat.
izgatottan várom, hogy újra a Misztrál együttes tagjainak hátát lássam a koncertjük közben… hátha újra megfordulnak.
talán Erdély nem tudja, hogy jövök nemsokára újra, hogy hagyjam, hogy elvarázsoljon. minden mosoly, minden hegy, kirándulás és beszélgetés, amelyet ígér, várakozással tölt el.
nem kevésbé várom, hogy életemben először kapjak egy sógornőt. mert olyan izgi, hogy kívülről bővül a család és színesebb lesz, és persze, hogy gyönyörű környezetben fogunk mulatni.

és nagyon hamar eljön talán a szeptember, ami újabb országba csábít, és újabb kalandra hív, és új kihívásokat görget elém, és újra ugrásra késztet, és újra próbára tesz, és újra kíváncsi örömmel tölt el, mert nem tudom, hogy milyen lesz az év, és nem tudom, hogy milyen leszek én, csak azt tudom, hogy Grenoble-ban lélegzem majd tovább.

van itt még egy hét előttem. egy hét, amíg még hat rám a táj, a Rajna, a fülledt bonni levegő, a futástól fájó térdem, a megszeretett kicsik és nagyok, a könnyen csúszó Kölsch, a foci vb, a hétköznapi szavak és a Thomas Mann által leírtak.

várakozással nézek a még itt érő reggelekre, várom, hogy otthon csiripeljenek felettem a madarak, várom, hogy alpesi levegő töltse be a tüdőmet.

alig várom, hogy visszajöjjek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése