hétfő-vasárnap.

hiányoznak néha a helyek, amelyekhez emlékek fűznek, de inkább hiányoznak csak az emberek, akikhez gyengéd érzelmek fűznek.


hétfőn (majd)nem írtam, mert honvágyam volt. a honvágyat egy érdekes dolognak tartom, mert minden nép máshogy nevezi. angolul betegség, németül fájdalom, olaszul egyszerűen nosztalgia. és magyarul vágy. nem magyarul volt honvágyam. és nem is igazán haza vágytam.
a nagymamám ruhája volt rajtam. az, amelyet ő varrt, és valójában hordott az 50-es években. Misztrált hallgattam, Tündérmenetet. Ady verseket olvastam. és elért a gondolat, az érzés, a tény, hogy nemsokára hazamegyek. és elmerültem a nosztalgiában. még épp időben, már alig másfél hetem maradt. akkor. hétfőn.

vasárnap van, és írok. az élet szép, mert itt akarok lenni, ahol most vagyok. a kertben. a sört jobban szerettem inni tegnap este mint a pálinkát. néha megkérdezitek tőlem, hogy nem túl távolságtartóak-e a németek- én azt hiszem, hogy mi vagyunk túl távolságtartóak. itt mindenki megengedi, hogy az első perctől otthon érezd magad nála, vele.
azt mondják, a jóhoz könnyű hozzászokni. (amúgy nem tudom, kik mondják.) ha hozzászokni könnyű, akkor én nem hozzászokni akarok. (bárkik is mondják.) a könnyű nem annyira kielégítő. (ezt én mondom.) én magamban akarom tudni, megtanulni, megélni ezt a jót. az elégedettséget, a megelégedést, a vidámságot, a mozgást, a motivációt, a nyitottságot, a bátorságot. és most ezért lettem előre nosztalgikus. ezt tanulni nem akarom abbahagyni. (de jó is, hogy nem kell.)


szeretek néha itt lenni a helyek miatt, amelyek elvarázsolnak és beszippantanak, de inkább szeretek itt az emberek miatt, akik a lényegre motiválnak.