esti megérkezés.

néha hosszú a nap. persze nem hosszabb, mint a többi, csak lassabban telik el. mozgok megszokott helyeken, örülök az ismerős arcoknak, tudom, hol a helyem, biztonságban vagyok. (néha átlépem a határt, de hát az azért van, hogy átlépjem, nem igaz?) ezért vagyok szabad. mert ismerem a játékszabályokat.

ez a nap is hosszú volt. teli tervezéssel, várakozással, bizonytalansággal, izgatottsággal. (lehet, hogy ma kevésbé voltam szabad?) lehet, hogy ma kevésbé voltam szabad. s mégis a terv jövő lett, és beállt az a furcsa helyzet, amikor a bizonyosság bizonytalan marad. de én akkor is elindulok, és megyek előre az idővel, az időben, amikor nem tudom, mi vár rám.

a hosszú napok végén is hazamegyek. mikor hazaérek, szembesülök azzal, hogy a haza nem otthon van. nem otthon nem magától értetődő az élet. (alkalmazkodni kell-e inkább, vagy asszimilálódni?) felteszem a kérdést magamnak, hogy mit kell, mit lehet, és mit akarok. egy kérdésre kell csak válaszolt találnom.

szemembe villog a lámpa, értem, látom, de hol vannak a játékszabályok?

eső esik. feat Radnóti

eső esik.

igyekszel a saját utadat járni. elfogadni azt.  pedig milyen jól néz ki a másik útja.. mert az ő útja szép emelkedó, ő korán indul, hogy ne sötétedjen rá, az ő útja hegyes-völgyes, megizzad, mielőtt egy pihenőhöz érne. (hú, az a lépcső tényleg húzós! de szép a kilátás a tetejéről, most posztolt onnan képet az instagramon.) az izmai elfáradnak, a szíve gyorsabban ver. nem látod, hogy eléri-e célját, az olyan magasan van. rád eső esik.


az én utam nem göröngyös. akkor is fel tudok kelni, ha igazán nincs miért. ha tudom, hogy mikor lemegy a Nap, miattam, általam nem lesz jobb hely a világ. nekem olyan jó. kényelmes. nincsenek felesleges akadályok, emelkedők, kihívások. én felszállhatok a vonatra itt, vagy biciklire pattanhatok. de nem muszáj. (hopp, itt egy mozgólépcső!) pihennek az izmok, pihen a szív, a tüdő, és holnap nem lesz izomlázam. nem lesz eredmény a hátam mögött. mondhatom majd szerényen, hogy én nem vagyok büszke semmire, vagyis ezt így nem mondanám, mert az olyan beképzelten hangzik.


ő büszke. minden lépéséért tudja tisztelni magát, a saját akaraterejét tekinti olykor csodának. új célokat tűz ki, hisz abban, hogy el tudja érni. útra kel, meredek kaptatón indul, elbukik. feláll. sáron csúszik, majd a saját lábában botlik el. kapaszkodva próbál felkelni újra, ág reccsen. megfordul. nem hátraarc ez, megoldást keres. ezt az akadályt ma kikerülnie kell, ha átjutni rajta máshogyan nem lehet. feljebb jut, itt létrán mászik és kötelekre fog. még van előtte pár kaptató, nem irigyled érte. dörög az ég, elered az eső.


este leül önmaga mellé. elégedett.


eső esik. fölszárad.





Esõ esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.
Egy mûhely mélyén lámpa ég, macska nyávog,
vihogva varrnak felhõskörmü lányok.
Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló.
Felejtik, hogy hétfõ s kedd oly hasonló.
A sarkon túl egy illatszerárus árul,
a hitvesét is ismerem szagárul.
Elõdje vén volt már. Meghalt. S mint bárki mást,
csak elfeledték. Akár a gyökvonást.
Feledni tudnak jól. A tegnapi halott
szíveikben mára szépen megfagyott.
Egy ujságlap repül: most csákót hord a szél.
Költõt is feledtek. Ismerem. Még él.
Még kávéházba jár. Látom hébe-korba,
sötét ruhája, válla csupa korpa.
Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkezõ platán?
Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

(Radnóti Miklós; Eső esik, fölszárad)