Három hete még Magyarországon voltam. Volt munkám, közösségbe jártam, kórusban énekeltem, a Duna-parton futottam, amikor épp nem a Városligetben, kb. két hetente hazalátogattam a szüleimhez, olykor zongoráztam, ha érdekes film ment a mozikban, elmentem rá, megvolt a kedvenc boltom, a kedvenc utcám, a kedvenc templomom, zuhanyzás közben zenét hallgattam, és a kedvenc zenekaraim koncertjeire gyakorta elmentem.
Most Németországban vagyok. Járok közösségbe, énekelek kórusban, a Rajna-parton futok, mindig, kb. hetente beszélek a szüleimmel, olykor zongorázom, ha érdekes film megy a moziban, elmegyek rá, van kedvenc boltom (a Haribo store, nyilván), kedvenc utcám, bár ha elnyílnak a sakura virágok, lehet, nem tartja meg ezt a státuszt, a kedvenc zenekaraim itt nem koncerteznek, és még zuhanyzás közben sem hallgatok zenét.
A hétvégén kórushétvégére utaztam Jünkerath-ba. Ahogy a Don Bosco ház kertjében, amely egy erdő, sétáltam, valahogy megtalált ez az érzés. Hogy mennyire wahnsinn, hogy most itt vagyok. Hogy ennyire kevés idő elég egy élet átforgatásához. Azt gondoltam, most olyan, mintha itt élnék. Aztán rájöttem, hogy most itt élek.
A minap fagyiztam. Mert fájt a torkom. Nem, igazából azért, mert egy péksütivel szerettem volna magam a Hofgartenbe installálni, de a pékség sajnos zárva volt. Ahogyan a Haribo store is, így háth nem maradt más, mint a gelato. Fagyival nem akartam elmászni egész a parkig, tudniillik mire odaértem volna, vagy elolvad a fagyim, vagy elfogy. Szóval maradtam a szökőkút mellett, itt úgyis érdekes embereket lehet szemlélni. Egyszer csak viszont ez a sok érdekes ember egyként rohant az üzletek felé... nem mókából, vagy flashmob gyanánt, hanem mert valaki lövöldözni kezdett a park mellett. Először azt gondoltam, biztos légpuska. Olyan amellyel édesapám szeretné néha az idegen macskákat elzavarni a kertünkből. Mert ugyan miért lenne rendes pisztoly? Igen, én olyan országból jövök, amely annyira kicsi és jelentéktelen, hogy senki sem lövöldözne igazi fegyverrel. Most a történet szempontjából lényegtelen, hogy tényleg csak légpuska hangja volt a riadalom kiváltója. A csávó, aki a lövéseket adta le, aztán elfutott a vasútállomás felé, mindenki visszaoldalgott a helyére nyalni a fagylaltját. 2 perc múlva elsurrant egy rendőrautó, de már aki 2 és fél perc múlva ért az akció helyszínére, mit sem tudott az egészről. Vett egy fagyit a gyerekének, és örült annak, ahogyan a gyerek élvezi az édességet és a napsütést.
Jobb-e félni, mint megijedni? Jelentem: szerintem nem. Egy héttel a 2015 novemberi terror támadások után Párizsban voltam, és akkor sem volt jobb félni, mint megijedni. Néha történnek olyan dolgok, amelyek az embert megakasztják a fagyi-evésben, de ha valami nem hiányzik nekem Magyarországról, azok a kék plakátok, és a "migránsozás" mint létező fogalom. A Túró Rudi viszont nagyon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése