tegnap majdnem elkezdtem írni egy bejegyzést, amely összesen azt tartalmazta volna, hogy a múzsapuszi elkerül engem Grenoble-ban. erre tegnap este kaptam egy akkorát.. már múzsapuszit. inspirációt. lelket. lelkesedést.
lehet bármilyen lenyűgöző egy színházi előadás, mindig is és még mindig a kedvenc részem, amikor vége. amikor meghajolnak a színészek, és az orrunk előtt változnak vissza önmagukká. levetik a karaktert, megszabadulnak a szerep terhétől, örömeitől, bánatától, visszaveszik a sajátjaikat. és lesznek újra azok a személyek, akik a lelkükkel kapcsolódnak hozzánk. mert immár valódiak.
ahogy a csecsemőnek van dolga a születésénél, a közönség is dolgozik a színházban. befogad, elfogad, azonosul, rácsodálkozik, nevet, könnyezik, és nem utolsó sorban; tapsol. tapsol mindenével, és a mindenéhez már az előadás élménye is hozzátartozik. rezonál, elismer, és a hangjával segít a színésznek újra megérkezni. ez az igazi közönségtalálkozó.
a színpadon lenni is jó. a színpadról adni jó. és visszaemlékezni, újra a színpadra helyezni önmagadat... eggyé lenni mindenki mással, akivel megosztod a színpadot... érezni a köteléket... egymás felé és a publikum felé... ez. csak ez számít. ez a kötelék, amelyet nevezhetünk szeretetnek, elfogadásnak, adás-vágynak.
alázat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése