sebesvonat.

 Kint zuhogott az eső éppen, ők egy kávézóban ültek. Ideális idő egy második randevúhoz.

A lány gyönyörködött abban, mennyire abszurd ez a délután, mennyire megmagyarázhatatlan véletlen hozta őket most megint össze. Azért tetszett ez neki, mert szerinte a véletlen is mindig megmagyarázható, például, amikor elment egy szigetre és ott egyetlen emberrel találkozott, akiről később kiderült, hogy iskolás korában elveszítette a testvérét, és ehhez ő tökéletesen tudott kapcsolódni, mert neki pedig a legjobb barátjának a testvére halt meg, amikor iskolások voltak. Megmagyarázható véletlen.

A fiú arra gondolt, hogy milyen szép ez a lány, aki itt ül előtte és abban hisz, hogy a világon minden leírható, megmagyarázható, bebizonyítható, nincs szükség se hitre, se véletlenekre. (spoiler: a lány úgy halt meg később, hogy nem tudott mindent leírni, megmagyarázni, bebizonyítani, mégis hitt abban, hogy minden leírható, megmagyarázható, bebizonyítható. És abban is hitt, hogy nincs szükség hitre, mivel minden leírható, megmagyarázható, bebizonyítható.) Ennek a lánynak nagyon szépek az érzései, és valahogy az érzései által ő maga is.

A lányt elöntötte a gondolat, hogy ez a fiú túl sok mindenben hasonlít az apámra. De leginkább lehet, hogy csak abban, ahogyan szeret hinni dolgokban. Tudta, hogy nem megúszható, hogy a szülei egyes tulajdonságai a fiúban is meglegyenek, és már el is kezdte sajnálni magát, hogy az apjának pont ez a tulajdonsága egész életében elkíséri majd, mert erre a fiúra olyan határozottan mondott igent a teste, hogy (spoiler) sosem tudta már nem szeretni őt, nem kíváncsinak lenni rá, nem kedvesnek lenni vele, nem elvárásoktól mentesen csak megfigyelni a létezését, hol távolról, hogy közelebbről tanúzni az életútját.

A fiút is a saját apjára emlékeztette a lány, nem tudta még megfogalmazni, hogy miért, de biztos volt benne, hogy egy része ennek a lánynak mindig elérhetetlen és piedesztálra emelt lesz a számára. Azt még nem tudta (spoiler), hogy csak az érzékenységének elutasításában olyan, mint az apja, nem az elérhetetlenségben. Mert a lány úgy döntött mindig újra és újra, hogy az ezzel való küzdelmét nem rejti pajzs mögé. Pajzsmirigy mögé.

Nézte a fiúnak a szemét, a barna őzike szemeket, és azt, ahogyan a szemöldöke fölött ráncolódik a bőr. És milyen volt a lovad a sivatagos játékban? kérdezte. Szabad - válaszolta a fiú. A lány nem hitt a játékban, de tudta, hogy a fiú igen, és hirtelen szépnek látta a fiút azért, mert hisz a szabadságban.

A fiú hirtelen úgy érezte, valaki szépnek látja őt, megijedt az elérhetetlenségtől, elállt az eső, induljunk - mondta, majd leakasztotta a pórázt, amely eddig a székre volt akasztva, gyere, Mo, szólt oda a sárkányának és felállt.

draft.

van valami szép a szakítás utáni jóllétben. amikor még friss benned a szeretés, az érdeklődő figyelés, a bénázásra való bátorság, az ego-elengedés, és ezeket hirtelen - jobb híján - magad felé fordítod. gyorsan lesz az ember ilyenkor szépséges mint egy frissen sült croissant és magabiztos mint egy tömb francia vaj.

nem tudtam, hogy létezik ekkora fájdalom. amikor elment, és utána két napig hányingerrel görnyedve sírtam az ágyon, akkor éreztem így először. néha leerőltettem egy-egy korty vizet a torkomon valamiféle életösztön miatt. van az a mondás, hogy ordít a csönd, hát a szívszakadást követő csönd nem ordított. én viszont igen.

pontosan emlékszem a férfira, és egyáltalán nem - arra mégsem, hogy mikor születette ez az írás. réges-régen, valamikor az ősidőkben. nagyon régen. de az érzés örök. ő pedig örökre fontos volt. 

valahol a kettő között.

10 fok van a házban. Odakint is, és 10 percenként leszakad az ég, 35 km/h-s széllel, néha jégeső, páratartalom mittomén, ha elázom, bemegyek, lezuhanyzom meleg vízzel és egy perccel később újra vacogok a nyirkos hidegben. A nyirkos hidegben, ami bent van a házban. Is. 10 fok. A páratartalom mittomén, minden nyirkos, az ágy vizesnek érződik, nem embernek valónak. Befekszünk mégis minden este, mert ez van, pár perc után valahogy a testmeleg elviselhetővé teszi a takaró alatti állapotokat. Reggelre folyik a víz az ablak üvegén belül. 10 fok a házban, hadd írjam ezt le még egyszer.

Ponta Delgadaból jövünk vissza, zötyögünk a busszal. Valamiért most a buszon is hideg van. A valami, amiért hideg van, az a klíma, ami megy. Megfagyunk, pedig végre előző nap, nem otthon, melegben aludtunk. Az egyetlen szempont volt az airbnb-s szobaválasztásnál, hogy legyen fűtés. A buszon visszahűlünk, és azon gondolkozunk, hogy tegyük a házat kicsit barátságosabbá.

Gyertya! Vegyünk gyertyákat! Vegyünk teamécseseket és akkor minden vízszintes felületre tehetünk belőle! Tea és mécsesek a nappaliban. A 10 fokos, nyirkos nappaliban. Let's do that. Begurul a busz, ő már fáradt, menne csak haza, maradj akkor a megállóban, amíg megérkezik az autó, én beszaladok a szupermarketbe, mondom, és szaladok. Váratlanul gyorsan megtalálom a gyertyákat, veszek egy csomag mécsest. Gyufa nincs mellette a polcon. Megkérdezem az eladót, van-e gyufa a boltban. (Biztos vagyok benne, hogy van, ez egy szupermarket) azt mondja, nincs. (Szerintem csak nagyon közel vagyunk a záráshoz, és nincs kedve megmutatni/elmagyarázni, hogy hol van.) Fizetek, szaladok. 

Felérünk a házba, körülnézünk gyufa után. Nincs. Ez az önkéntesek háza, és a host egy másikban lakik, írunk neki whatsappon, hogy tudna-e kölcsönadni gyufát vagy öngyújtót. Nincs. Azt mondja, hogy nincs neki. (Bevallom, nem hiszem el ezt teljesen. Inkább valszeg csak nem akarja, hogy felgyújtsuk a házat. Nem tudja, hogy így közelebb kerülünk ahhoz, hogy megtegyük. Tényleg, még viccelődünk is ezen, hogy ezt kéne tenni, és akkor legalább egy kicsit felmelegedhetnénk.)

Hogyan gyújtsuk meg az összes, reményt adó teamécsesünket gyufa és lighter nélkül? Körülnézünk. Toaster! Van egy toaster a konyhában, egy egészen öreg darab. Ez azt jelenti, hogy a cekaszok nincsenek semmilyen biztonsági módon takarásban. Bedugom a toastert, (jobb kézzel zárt ujjakkal lapos tenyérrel lefelé billenő mozdulat) lenyomom. Kiegyenesítem egy mécses kanócát. Próbálok a legfelső cekaszhoz elérni a kanóccal. Túl rövid. 

Hogyan gyújtsuk meg az összes, reményt adó teamécsesünket gyufa és lighter nélkül, ha a kanóc túl rövid, de van egy toasterünk? Megpróbálhatnánk tésztával, mondja. Micsoda ötlet! Igen! mondom én. Ha lenne spaghettink.... Anna, az orrod előtt van egy csomag spaghetti. Ebben igaza van, csak még az életben soha nem láttam meg semmit, ami pont az orrom előtt volt, apai örökség. Uhhh, tényleg! mondom. Leveszem a csomag tésztát, kiveszek belőle egy szál spaghettit. (Jobb kézzel zárt ujjakkal lapos tenyérrel lefelé billenő mozdulat) újraindítom a toastert. Bedugom a kezemben lévő spaghettit a legközelebbi cekaszhoz. 3 másodperc. Meggyullad. Ő már nevet, én még meggyújtom az első mécsest, nehogy elveszítsük az értékes tüzet. 5 perc hasfájós földig görnyedős nevetés következik.

Mi ez az élet?! Mi az, hogy ebben a fos házban vagyunk, ahol tényleg 10 fok van, és vizes ágyakban alszunk, fél napokat a térdig érő sárban, esőben digging, aztán csak egyik diszkomfortból a másikba esünk, amúgy egész nap éhesek vagyunk, igyekszik a testünk nem éhen halni, de és akkor veszünk teamécsest, hogy ne legyen totál depi az egész élmény, és akkor a szupermarketben, a SZUPERMARKETBEN nem lehet kapni gyufát, a hosttól sem kapunk gyufát, és akkor a toasterből, a TOASTERBŐL, spaghettivel, SPAGHETTIVEL bazeg, tüzet csinálunk????!!! Mi. Ez. Az. Élet.? Mii. Történik.?????!!!

Mondtuk, hogy sosem akarjuk elfelejteni ezt az estét, de hogy lehetne elfelejteni ezt az estét?

Úgy szoktam leírni a São Miguelen töltött hónapomat, mint tökéletes. Tessék, mind. Most lehet fogalmatok arról, hogyan definiálom a tökéletességet. Most még nem tudom, hogy ezt az írást "a tökéletesség definíciójá"-nak vagy "Prométheusz"-nak hívjam Valahol a kettő között, az óceán közepén.