index. - másik

a földszinten áll a lift. beszállok, felmegyek a negyedikre.

közben elgondolkozom azon, hogy inkább gyalogolnom kellett volna, mert bírják a lábaim, a szívem, tüdőm is, és még lépcső is van. a konklúzióm, hogy most magamnak egy kicsit rosszat tettem, vagy legalábbis elszalasztottam a jó lehetőségét. de közben már sípszó, ajtónyitódás, fent vagyok.

egyszerű döntés volt. gyorsan hoztam meg. és nem magammal tettem rosszat, hanem egy társadalmat formáltam. azt, amelyiknek része vagyok.

a lift fala szürke és tükrös. nézem a tükörképem, nincs diverzitás. amikor beléptem, megnyomtam egy gombot, most 4 éven szinten keresztül nem csinálok semmit, könnyű így sodródni az árral.

ki akar lépcsőzni? elfáradni, megizzadni? ki akarja a szabadságot, hogy irányt változtathasson? kit érdekel, mi történik vele és körülötte?

kit érdekel a holnap?

ki kér egy zsák krumplit?

“bye-bye, ich muss hier raus,

die Wände kommen näher”

Peter Fox, Alles neu

patiszon 2.0

fáj. azért, ott. betegség.

a vérkép mutatja, az identitásom sérült. a szépség csorbaságára is felírnak gyógyszert.

szerinted nem látszik. akarod mondani, nem feltűnő. szerintem a te lábad nem látszik. akarom mondani, nem feltűnő.

először örülnöm kell, hogy van, akinek rosszabb. a karolina úti vérellátóból elzavarnának. van. csinálhatnék úgy, mintha nem lenne, de nem csak a nyakamra nőtt. eltorzít. mint az állványok a kölni dómot. már nem sokáig marad velem, ami nem kell, de a helye örökre égett. belém. rajtam. miért is lenne rosszindulatú valami, ami belőlem táplálkozik.

érzem. mindig. szúr. szúrja a szívem. bénít, de meg akarok mozdulni. a tehetetlenség esik a legmesszebb a komfort zónámtól. marasztal, de nem maradok. taszít, de önmagam felé esem. tavolít, távolodom. gyász, megélem. helyem van az örökségemben.

nagy, erős, kezdem érteni, hogy mit takar.

Isten a tenyerén hordoz. de néha tapsol.

a patiszonról októberben éles késsel eltávolítjuk a szúrós szárat.

retekszűrő.

megérkezett. a tenyeremre ért. megbizsergetett, majd elolvadt. hópehely.

elmerültem a mintáiban. a fehérség, mint a hold, sápadt. 76-ig számoltam.

 nem pislogott, mégse féltem. tökéletesség.

a szívem megmozdult. a kapukat magam nyitottam ki. a kulcsok nálam maradtak, nem volt időm másoltatni.

egy mondat maradt velem, egy mozdulat, egy grimasz. semmit sem értettem. mindent éreztem.

 úgy éreztem, múlik az idő. pedig már rég késő volt. 

álommá vált és az is maradt. átfolyott a retekszűrön.

minthacsak.

mintha nyár lenne.

meleg, zápor, szabadság. híd.

mintha ez az év felesleges lenne. nem ébred bennünk a hála azért, hogy biztonságban vagyunk, nem nézünk távolabb egy karnyújtásnál, nem érzünk együtt azokkal, akiknek nem a panaszkodás végett rossz. illúziók törnek össze és épülnek fel újra, és elhisszük a saját valóságunkat. csukott szemmel kérdezzük egymástól, "hogy vagy?", és önmagunk irányába is csak vakon tapogatózunk. mindenkivel más történik, és még önmagunkkal sem érzünk együtt.

nem az történik, amit vártam, nem azt találom, amit kerestem. még mindig hiányzik, ami hiányzik. ülök a Dunával szemben, érzem a változásom. egy könnycsepp bucskázik csak a számig, ez még nem sírás. ez még az élet. betölt és a szívemet járja át, ott tanyázik, amíg túl nem csordul, és mégis zokogva tör a felszínre. magamat hagyva maga után.

mintha az egész világon csak ennek lenne értelme. az időnek, amivel megajándékozzuk egymást és a szeretetnek, amit ingyen adunk.

nem csak neked, nekem is.
minthacsak nekünk lenne.