A türelmetlenül várt levelek mindig akkor érkeznek, amikor nem vagyunk otthon.
Most írok Neked egy levelet, hogy várhassam a válaszod. Mazochizmus tőlem nekem. Mendelssohnt hallgatok írás közben. Pont 10 éve játszottam utoljára ezt a darabot, ezt a szavak nélküli dalt, és pont 10 éve kaptam Tőled is utoljára levelet. Már nem evidens az ujjaimnak, sem a zongorán megszólalni, sem pedig tollat ragadni. Különösen nehezemre esik mindkettő, mióta kedden az ujjamra *tam az ajtót. Az arcomba fújod a füstöt, megköszönöm és meggyújtom a mécsest a teafaolaj párologtató alatt. Csak azért írok, hogy ne nálam legyen a labda. Szerválok, és Te nem vagy a másik oldalon. Tant pis, a háló megfogja. A zene csiklandoz, ez már Chopin, a Spotify megállíthatatlan. Nyújtózom egyet. Azokra az időkre gondolok, amikor még azt írtuk egymásnak, hogy egyenlőre, meg, hogy muszály és eszek. Kiráz a hideg, a pohárért nyúlok. Két hete iszom újra alkoholt, csak tudnám hányadika van... Türelmetlenül várom a leveled, és a hívást. Megfagyott a levegő, ahogy betettem a csirkemájat a fagyasztóba. A napok sem egymás után telnek. Holnap itthon ebédelsz, én mégis a leveledet várom. És a hívást. Látom az aggodalmat a szemedben, miközben olvasol. Tényleg nem ismersz még. Nem akartam, hogy láss, ne mindent. Hideg levegő áramlik még mindig a mélyhűtőből, kékek az ajkaim. Comme le bleu de tes yeux. Felállok a telefon mellől (mobil). Az ablakon friss őszi levegőt engedek be, és meglocsolom a kaktuszom. Nem tudtad, hogy őz vagyok, könnyen elriasztható.
Ha meggyógyult az ujjam, újra megtanulom a Mendelssohnt. És újra írok Neked.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése