a lila a kedvenc színem. kivéve lakberendezési tárgyakban vagy egyáltalán, például falként sem tudnám elképzelni. szerintem ha szín lennék, kék lennék. igen, tudom, hogy az hideg. régen azt gondoltam, ez főleg a ridegségemet jelenti, vagy teljesen őszintén, akkor még tényleg azt jelentette, megterápiázva már sokkal inkább a törékenységemet, vagy még inkább a sebezhetőségtől való félelmemet. volt, aki anno így félt tőlem. hát hogy eleinte csak a hideg felszínt mertem mutatni előtte, aztán megismert. hál' Istennek.
vallásos nevelés, általánosságban vagy amit én kaptam is izgi. sokban tudja támogatni szerintem a patriarchális üzeneteket meg táplálja a szégyenérzetet. engem ez pölö egészen fiatal, mondhatni hamvas lányka koromban egy egészen bántalmazó kapcsolatban benne tartott. túl sokáig. nem, most már ez tökre a helyére került. legutóbb, amikor misén voltam, eljövet egy szép leszbikus szerelmes számot hallgattam. már csak az esszenciák fontosak a számomra, az elfogadás, a szeretet (ami ugye szentírási értelmében cselekvés, nem érzés) a Gondviselésbe vetett bizalom (lánykori nevén elengedés). nincs igazán szükségem a keretekre a biztonsághoz, kábé úgy ahogy ha férjhez megyek, biztosan nem fogok gyűrűt hordani. az olyan, mint a madarak meggyűrűzése. szerintem elég nagy bennem a kockázatvállalás szabadsága. valahogy ez a szabadság nagyon összetett, sok arca van, meg sok minden kell hozzá. én leginkább ezt magabizalomra fordítom, mármint hogy az a teljesen minimum, szükséges feltétele a szabadságnak. aha, magabiztosság és önbizalom. meg aztán párkapcsolatban is a bizalom (önmagam és a másik felé is) meg az elköteleződés. illetve ami még itt rezonál velem az a bátorság és a kreativitás. persze, meg az is kell, hogy mindkettőnk számára fontos érték legyen a szabadság. és amúgy én gyakorta ütközöm abba, hogy a férfiak számára csak a saját szabadáguk (inkább a felelősségvállalás megúszása) fontos, a nő szabadságát meg nem is bírják ki. igen, pontosan ilyenkor jönnek a bélyegek. hogy a homlokomra akarja tetoválni, hogy az övé vagyok. ez nemcsak cringe, de ha neki erre van szüksége, akkor az nekem azt üzeni, hogy nem bízik abban, hogy azért vagyok mellette, mert szabadon őt választom. ezek szerint pedig nem ugyanabban a kapcsolatban vagyunk mi ketten.
szerintem két kedvenc komfort zónán kívüli élményem van. az egyik a csöves jacuzzi. akivel mentem, annak ez ilyen full hétköznapi dolog volt, nekem nagyon nem, kértem, hogy legyen kedves és türelmes, és tökre az is volt. irtó jó buli volt. a másik a novemberi 0 fokos szabad ég alatt alvás. abszolút komfort zónán kívüli, de valahogy a természetben megélt erős ingereket mindig szeretem. kicsit igen, inkább óvatos vagyok, de amikor úgy alakult, hogy a csúcson ránk sötétedett, és cipzár felhúz és haszoncsúszás a havon lefelé, hát nem maradtam fent. válság helyzetben sosem blokkoltam még le. hah, kapcsolati válsághelyzetben.. hát nekem abban mindig élményre és érzésekre van szükségem, úgy tudok döntést hozni vagy kiszakadni. ha le vagyok ültetve, hogy akkor most mondjak a-t vagy b-t, akkor bébébé!
néha majdnem én is elcsodálkozom azon, mennyire feltölt egy szakítás/elutasítás. ja, nem - nem volt ez mindig így. de most már főleg csak sokat sírok, sok tányért a földhöz vágok (egynél tuti nem többet, de az is sok szerintem, azért sváb vér nem válik vízzé) közben az, hogy valakire vágytam és kíváncsi voltam, ez esszenciálisan intimitás iránti vágyat jelent nálam, ami csak azért, mert a másik eltávolítja magát a kapcsolódásból, még egyáltalán nem múlik el, és tök jól tudom ilyenkor ezt átcsatornázni a barátaim felé, vagy egyáltalán számomra fontos emberek felé. ilyenkor nagyon könnyen és nagyot mélyülnek a kapcsolataim. azért is, mert sokszor a másik féltől sebezhetőségtől való félelmet érzek, és ez mindig inspirál arra, hogy én a saját félelmeimet átlépjem. naná, hogy félek a sebezhetőségtől, intimitástól, elköteleződéstől! nem mindenki? de ma már az ezekkel való megküzdés gondolata kreatív energiákat szabadít fel bennem, nem bénít meg. szerintem ahhoz is elsősorban kreativitás kell, hogy a sémáinkból ki tudjunk szakadni. meg mivel ezáltal megváltozik a kémia, az is kreatív folyamat, hogy a kapcsolatot ezután úgy alakítsuk, hogy az mégis még mindig passzol mindkettőnkhöz. meg a játékhoz, a viccekhez, a hétköznapokhoz.
a triolákat meg a zs-akkordokat szeretem a legjobban, meg a számomra elénekelhetetlen dallamokat... próbálni elénekelni. jártam egy ideig magánénekre, előtte meg 8 évig zongoráztam, abból több minden maradt meg. mármint a minden alatt néhány darabot értek, amelyek izommemóriában megvannak. ez nagyon izgi jelenség, ahogy nyögvenyelősen próbálom blattolni, második játszásra meg siklik az egész. előbb-utóbb, arra gondolok, hogy idén, veszek szerintem egy keyboardot. nyilván jobb lenne egy pianínó, de nem akarok arra elköteleződni, hogy mostantól csak költöztetőkkel tudok költözni. alig van amúgy cuccom, pár fordulás autóval általában egy költözés. ja, nem, Budapestre nem költöznék vissza, simán inkább vállalnék gyereket távkapcsolatban. tudom, tudom, már-már problémásan nem konvencionális. de tényleg nem tudok kapcsolódni a konvencionális setup-hoz. amíg nem mondjuk azt, hogy akár életünk végéig szívesen lógnánk együtt, addig nem is akarok senkinek a senkije lenni. a triolákat a táncban is szeretem. meg a forgásokat, amikor tök feszes testtel egymás mellett akármilyen tempóra fel tudunk gyorsítani. én annyira karót nyelt vagyok, hogy nagyon jól tudok követni. az a tartás, amit ad a karót nyeltség, nevezzük persze inkább merevségnek, tök jól irányíthatóvá tesz a páros táncokban.
szinte mindig bárkivel 5 percen belül politikáról beszélgetek, pedig már nem is olvasok híreket kábé 2 éve. inkább társadalmi témák szoktak lázba hozni, de persze a társadalom és a politika totális kölcsönhatásban vannak. most a hatásról a megfigyelő hatás jut eszembe. valahol szerintem ami a fizikában a megfigyelő hatás, az a közgazdaságtanban a várakozások elmélete. az meg egy jó filozófiai kérdés, hogy mi az az egy dolog benned, ami ha megváltozna, már más ember lennél. első randikon erre totál bullshit válaszokat szoktak mondani az emberek, én is. én az evés zavaromat. oké, nem bullshit, de nem appropriate. aktuálisan a patriarchaizmus, amire rákattantam kicsit. le is töltöttem egy hangos könyvet a témában, Mona Chollet: Réinventer l'amour, de annyira őszintén nem tetszik. oké vannak benne érdekes gondolatok, de a példák túlnyomó részt irodalmiak, ami szerintem a nap végén mégis csak fikció.
a kedvenc szóviccem a freudian slippery slope (pun intended). akkor szoktam mondani magamnak, ha valamit úgy érzem, túlanalizálok. ez a szókapcs mindig kiszakít ebből. érdekes módon a futásokkor, mármint amikor még hosszúkat futottam, nem forogtam bele gondolatokba. mindig volt egy dal, ami ment a fejemben. igen, végülis mondhatjuk, hogy ugyan zene nélkül futottam, de mégse. aha, a maraton alatt is. az az egyetlen futásom, amiből emlékszem a dalra is. Misztrál: Adj már csendességet. nem, nem ez volt a kedvencem a koncerten. talán a Vérivó leányok. pedig majdnem inkább vért hánytam, olyan magasan kellett máriázni, de pont emiatt volt kábé hátborzongató. kíváncsi vagyok, vajon ez marad-e életem kedvenc kórusos projektje vagy tartogat még az élet ennél kedvesebbet.
oh, nagyon szeretem a változást! amúgy sok tekintetben túlságosan megviseli az idegrendszeremet egy nagyobb váltás, de valahol meg a lételemem. ezért a folyton más frizura is. ami mondjuk a láthatatlanságomat is támogatja. valszeg gyerekként nehéz volt, hogy a szüleim nem láttak, de sokszor még mindig jól esik a láthatatlanság vagy felismerhetetlenség. tompítja a felelősségérzetemet. yup. a példaképem biztos valaki olyan lenne, aki nem fél a felelősségvállalástól. bár ami igazán fontos.. például az hogy az unokahugom életében egy megbízható és elérhető felnőtt legyek, ennek a felelősségét teljes mellszélességgel - jó, de érted, mit akarok ezzel mondani - szóval full vállalom és viselem. ezért se költöznék el.
biztos, hogy a legundorítóbb dolog, amit szeretek, az a heringsaláta. sparos, valami 2 euró vagy valami ilyesmi. ja, fú, elég random vagyok képes kezelni a pénzügyeimet. de azért, mert ha meg elkezdek nagyon belenézni, akkor belepörgök, hogy miből lesz nyugdíjam, és amúgy is, most akkor elmehetek-e az Azori szigetekre egy hónapra. na hát ez az, hogy a nap végén - vagy hát a nap vége előtt élünk. ugyanakkor mindig felbosszantom magam azon, amikor emberek potom pénzért vállalnak el munkákat, mert értem, hogy őt valaki eltartja, de én miből fogom kifizetni az albérletemet? meg egyáltalán. pont annyit fognak fizetni a cégek a munkánkért, amennyit kérünk. de társadalmilag kérjük. állítólag ebbe fog beledőlni a kapitalizmus, hogy a most kihasznált, harmadik országbeli emberek majd felállnak, hogy köszönik, igazán most már vége lehet a rabszolgaságnak. hát valójában mindannyiunknak vannak rabszolgái. minden amazonos rendelés, vagy h&m-es vásárlás, vagy éppen avokádó, az pont valaki munkáját kívánta, aki nagyon nem emberhez méltó körülmények között dolgozik. és számomra a környezetvédelem is erről szól. a kiszolgáltatottabb területeken élő embertársainkról. akik például a mi autózgatásaink miatt nem tudnak enni adni a gyerekeiknek. na jó. nem mindig tudunk Európában úgy élni, hogy ne tegyük tönkre a Földet vele, de legalább ilyenkor szerintem jó, ha tudatában vagyunk, hogy szinte közvetve teszzük tönkre más emberek életét.
sokkal jobban szeretek elvontan írni - bár ezt a folyamatot most, bevallom, élvezem. egy, mostanában írtam egy bejegyzést, ami kábé szó szerint az, ami történt aznap, amúgy mindig full fikció. hát igen, a sebezhetőség. asszem egyet írtam egy stoppolásról is, most épp nem vagyok teljesen biztos benne, hogy abban mennyit változtattam. valahol azt is gondolom, hogy akik megjelennek az írásokban, megérdemlik, hogy kitalálhatatlanok maradjanak, mert főleg csak közös ismerősök olvassák a blogot. az Egy férfiból se tudta egy barátnőm se megfejteni, hogy melyik fejezetek kik. jó játék is ez.
tudsz játszani?
tudok.
és szeretsz is?
és szeretlek is.
(fodor ákos)
