a család, akik befogadtak, és akiket már azelőtt szerettem, hogy találkoztunk volna…
a ház, amely fehér, és ahová már haza érkezem a városból…
a Klimt festmény, amikor belépek a szobámba és pont velem szemben lóg, és valahogy mindig elvarázsol…
a Rajna, amikor kiülök a partra, és süt a nap, és ameddig csak ellátok szép a táj…
a rét, ahova a gyerekekkel együtt megyünk fel, ahonnan a legszebb a kilátás és a legbüdösebbek a tehenek…
a család, akik engedik, hogy lássam az életüket, és akikkel én is megosztom a nekem fontos momentumokat…
a család, akikkel megtanulunk kommunikálni…
az anyuka, aki csak örült, hogy vigyázok a gyerekeire, de egy hét múlva hirtelen az élet közbeszólt, és fontos lett a segítségem…
a trambulin, amelyen a száz virágszirom egyszerre emelkedik el, amikor a kislány a magasba rugaszkodik…
a gnocchi, amelyet a hároméves walkie-talkie-nak hív…
a Rajna, amikor biciklizek, és az uszályok verte hullámokat figyelem…
a vicc, amelyet nem értek…
a férfi,aki ugyanoda jár misére mint én, és aki úgy néz ki mint Mézga Géza…
az ébresztőórám, amely 6-ra van állítva, de ki van kapcsolva a riasztás…
a nő, aki szembejön velem az utcán, és a gyerekeihez hirtelenmagyarul beszél…
a cikk, amelyet értettem és így nem tudom, milyen nyelven olvastam…
a vers, amely emlékeztet rá, milyen találó magyar szó a „nyüzsgő”…
a cseresznyefa, amely virágzik, és a szirmok hóesésként potyognak a földre…
a kislány, aki szerint a szemeim aranyszínűek…
az ebéd, amelyet Németországban egy olasz éteremben egy francia lánnyal költök el…
a kórus, amely nem zümmög, de mégis együtt rezeg, és ugyanúgy van velünk egy kisbaba a próbákon…
a srác, akinek felragyog az arca, amikor a nyakában függő taizé keresztről kérdezem…
az e-mail, amelyre várok, és megérkezik…
a pap, akinek mikor már negyedszer is bemutatkozom, annyira kellemetlenül érzi magát, hogy inkább megjegyez…
az akcentus, amelyet észreveszek…
a lány, aki hiányolja a dél-németországi emberek kedvességét, ugyanakkor magában hordozza azt…
a szomszédok, akik mindig a legérdekesebbek…
a helyzetpoén, amelyet sikerül elsütnöm…
a blog, amelyet nem tudom, ki olvas.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése